Képzeljük el, hogy a Christopher Nolan Mementója, Kelly Reichardt Wendy és Lucy-ja és Mary Bronstein idén debütált anyadrámája, az If I Had Legs I'd Kick You összekeveredik: nagyjából így születne meg Ryan J. Sloan Cannes-ban bemutatott filmje, mely helyenként zavaros módon idézi meg elődeit, máshol eredeti és borzongató világot épít.
A leselkedő nem egy kutyája után kutató otthontalan nőről, nem is egy átmenetileg lepukkant motelben tengődő, beteg gyerekét gondozó anyáról szól, hanem egy súlyos kognitív zavarral küzdő asszonyról, aki egyáltalán nem láthatja a gyerekét. Frankie életét azonban Reichardt hőséhez hasonlóan a periférián való sodródás tölti ki, egy jellegtelen, üres albérletben él, ahonnan hamarosan mennie kell, állását is képtelen megtartani.
Képzeljük el, hogy mostantól soha nem tudjuk, hány percig leszünk képesek a jelenben maradni. Frankie számára ez az állapot az igazi baj, ezt jelenti ugyanis degeneratív betegsége, a diszkronometria, melynek köszönhetően nem képes megfelelően érzékelni az idő múlását. Számára a jelenben maradás elképesztő erőfeszítésbe kerül, és soha nem lehet tudni, mikor fog megszökni a pillanatból. Zúzódásokkal, sérülésekkel szabdalt elméje számára egy olyan eszköz, mint a mobiltelefon, sokkoló lenne, ezért magnókazettákra mondja fel gondolatait, utasításait saját maga számára. Nincs zene, nincsenek emberi kapcsolódások, Frankie élete olyan, mintha mindig egy üres szobában ülne. Bár puritán egyszobás otthona valóban egy elmegyógyintézeti kórteremre emlékeztet, nagyon sok minden történik vele ezeken a falakon kívül is.
Traumatizált életében egyetlen rendíthetetlen tény uralkodik: a betegsége visszafordíthatatlan, sőt, minden nap újabb lépés a mentális hanyatlás kínkeserves útján. Ennek ellenére küldetése van. Kognitív sérülése és súlyos memóriazavara miatt nem nevelheti a gyerekét, aki rejtélyes körülmények között elhunyt volt férje anyjánál él. A kislányt nem gondozza szeretettel a lecsúszott anyós, ezért Frankie a gyerek jövőjére szeretne pénzt félretenni – ha tudna. A jövőre, amit ugyanúgy nem érzékel majd, ahogyan elmosódik előtte a jelen és a múlt is.
Újabb feladat úszik be a számára mindig kissé elmosódott láthatárra, amikor a bentlakásos intézet helyett az önálló életet, az unalmas benzinkúti munka helyett pedig a bűnözést választja. A titokzatos idegen, aki a melót kínálja, ugyanolyan különös módon érkezik a képbe, mint amilyen misztikus az összes körülmény innentől fogva. Mint a Baby Driver traumatizált hőse, Frankie is feldobja a fülhallgatót, amikor nekiindul, ő is sofőrként vág bele a veszélyes életbe. Ám belső óra, iránytű nélkül olyan, mint egy eltévedt robot, és mivel veszélyes helyzete azt sem teszi már lehetővé, hogy egyszerű benzinkutasként ellavírozzon a mindennapokban, egy kiszámíthatatlan, folytonos koncentrációt, rugalmasságot és gyorsaságot igénylő alvilági feladat valójában szóba sem jöhetne.
Így lesz Frankie a megbízhatatlan narrátor – és a megbízhatatlan végrehajtó – szélsőséges esete. Minden egyes pillanatban pontosan tudja, hogy az idő ketyeg, és még akkor is tisztában vele, hogy valamit tennie kellene, amikor nem tudja, hogy mit kell tennie. Ez az életérzés az alapja annak a minden konvenciótól elrugaszkodott egzisztenciális szorongásnak, amit átél, miközben más embereket figyel, miközben kupacokba rendezi a papírpénzt, amit kínkeserves munkával megszerzett, és miközben bekanalazza az olcsó vacsorát, amire nagy nehezen félretett.
Hitchcock, Cronenberg és Lynch világa egyformán megelevenedik Sloan filmjében, de pont ezek a legmegkérdőjelezhetőbb pillanatai. Fifikás noir, velőtrázó testhorror vagy misztikus krimi is lehetne, de A leselkedő másban jó: az izolált főhős identitásválságának feltérképezésében, amit ráadásul ugyanolyan rejtélyes módon, hiátusokkal és zsákutcákba botolva végez, mint ahogyan Frankie agya működik. A film nem akkor igazán érdekes, amikor Frankie bajba keveredik, menekül, vagy épp a rendőrök kopogtatnak az ajtaján, pláne nem, amikor leselkedik, hanem amikor látszólag nem is történik vele semmi. A nő folyton változó univerzumában nem az akciók, hanem a stagnálás az igazán idegtépő, és hamar megérezzük, a legnagyobb dráma pont akkor leselkedik rá, amikor egyedül ül egy üres szobában, saját elméje önkényes játékaitól rettegve.
A narratív ellipszisek zaklatottan kapcsolódnak össze a Frankie mentális terében tátongó vakfoltokkal. De mindez önmagában még kevés, hiába a hatásos álomjelenetek, a múlt fojtogató árnyai, a nő helyzete attól válik igazán drámaivá, hogy fájdalmas módon kapcsolódik össze számára a fizikai és lelki hiány, valamint a mentális zavar. Ebből a problémából indul ki az összes akció a filmben, és pont ezért is tudjuk, hogy Frankie – ahogy a lánya is – valójában menthetetlen.
Itt kapcsolódik össze Mary Bronstein filmje (If I Had Legs...) és A leselkedő: mindkét film hősének életéből hiányzik a férj és a gyerek, miközben látványos módon köréjük szervezik az életüket, úgy, hogy az már mentális zavarrá fajul. Bronstein szándékosan nem mutatja a filmben az anyát nyomasztó gyereket, miközben a férje a munkája miatt szintén távol van. Frankie viszont egy tragédia folytán el is vesztette a férjét, és mivel rá is hasonló rémek leselkednek, mint a férfira, nem láthatja a lányát sem. Hiába kísérti ezeknek a nőknek az életét az anyaság, a gondoskodó szerep és az ösztönös vágy, hogy szeretteikkel együtt legyenek, erre nincs lehetőségük. Frankie életében mindez egy mélyen elidegenített állapottal jár együtt, amiből már egyáltalán nem lehet meggyógyulni, út csak a lejtőn lefelé vezet már számára.
Ryan J. Sloan és a főhőst alakító Ariella Mastroianni közösen jegyzik A leselkedő forgatókönyvét, melyet a rendező villanyszerelő munkáinak szüneteiben és hétvégeken vettek fel, két és fél éven át. A gerilla-jelleg és Matheus Bastos 16 mm-re forgatott, home video hangulatú szemcsés képei tökéletesen illenek Frankie zaklatott, töredezett képekből összeforgácsolt, minimalista és erőfeszítéssel kiüresített, lecsupaszított belső világához, a newarki motelek és sikátorok vigasztalan látványához, Ariella Mastroianni szikár jelenléte pedig szintén hibátlanul illeszkedik ebbe a vizuális közegbe.
A kétezres években vagy épp a filmet is ihlető Covid-időszakban szülővé váló generációk életében központi kérdés az idővel való gazdálkodás: mintha kifogytunk volna belőle. Az idő nem tágítható tovább, szigorú kereteket szab annak, mennyi munka, egészség, adminisztráció, érzelmi élet, vagy épp a családtagjainkkal való törődés fér bele a nap huszonnégy órájába. Az elviselhetetlen mennyiségű feladat besűríti az időt, több nem fér már bele. Akár ebből a klausztrofób élethelyzetből nézve is ismerőssé válhat Frankie kiüresedett arca, miközben egy bűntény képei peregnek szeme előtt. Minél többet lát, annál kevesebbet tud, az ő paranoid, időtlen valóságában semmi nem biztos – egy holttest is lehet csak hologram, saját lakásának ablaka is bármikor rejthet sötét titkokat.
Ryan J. Sloan filmje a 2024-es cannes-i filmfesztivál Rendezők kéthete szekciójában mutatkozott be és 2025. május 8-tól a magyarhangya hozza el a hazai mozikba.
