Mike Leigh, filmrendező, a 62. Berlini Filmfesztivál zsűrielnöke
Nehéz leírni, hogy bennünket - a 60-as évek filmkészítőit - milyen mélyen megindított és inspirált Miklós remekműve, a Szegénylegények. Reveláció volt. A történelem, a nyers valóság és a csodásan felszabadult, áradó és költői filmstílus egyedi fúziója volt. Olyan, amilyet még sosem láttunk korábban. Miklós a XX. század második felében az egyik radikális megújítója volt a filmművészetnek, akinek minden egyes filmje valamilyen értelemben úttörő alkotás.
Abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam vele Londonban; tényleg az volt: kiváltáság. Ösztönző és emlékezetes alkalom. Mindnyájan, akik a filmesek nemzetközi családjának tagjai vagyunk, adósai lettünk neki. Nagyon fog hiányozni. Pótolhatatlan. A rettenetes szomorúságban örömteli az, hogy a munkái örökké fennmaradnak majd. Szeretettel és együttérzéssel üdvözlöm a családját és mindenkit.
(fotó: MTI - Mohai Balázs)
Michael York, színész
Rendkívül kiváltságosnak és szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhettem a nagy Jancsó Miklóst. Diákéveim óta nagy tisztelője voltam egyedi és kiemelkedő munkásságának, így mikor felkértek arra, hogy szerepeljek Elie Wiesel A hajnal című művéből készülő filmjében, akkor boldogan megragadtam az alkalmat. Két kiemelkedően érzékeny személyiség – szerző és rendező – fúziója valósult meg akkor.
A film helyszíne Palesztina, 1946-ban. Egy fiatal zsidó ellenállót jelölnek ki arra, hogy végezzen ki egy angol tisztet, John Dawsont, az ő szerepét játszottam én. Hóhér és áldozat az elítélt cellájában - míg várják a lassan érkező hajnalt - rájön, hogy eltérő egyenruhájuk mögött a szívük inkább együttérzően dobog, mintsem hidegvérű ellenségként.
Azt a sorsszerű találkozást, amelyet a múlt szereplőiből álló kísérteties és hallgatag kórus asszisztált végig, felejthetetlenül vitte filmre Miklós. Egyetlen, megszakítás nélküli felvétellel, amelynek során a kamera fáradhatatlanul vándorolt körbe-körbe a cellában, míg a szereplők és a díszletek mozogtak ki és be, egészen addig, amíg az ezer lábhossznyi filmszalag el nem fogyott. A megkívánt figyelem és az abból eredő feszültség majdnem elviselhetetlen volt, és még nagyobb töltést adott annak a belső drámának, amely egyébként is áradt a jelenetből. Kétségkívül ez volt az egyik legmegrázóbb pillanat, amelyet valaha is tapasztaltam forgatás közben.
Később találkoztunk a Harvardon, ahol Miklós tanított. Látni lehetett, ahogy körbevették őt rajongó diákjai, az egyik kedves emléke rövid, ám áldott filmes találkozásunknak.
Miklós elhagyott bennünket, de a világ filmalkotásaihoz való rendkívüli hozzájárulása tovább él.
Michael York A hajnal című filmben
Darren Aronofsky, a Rekviem egy álomért és a Fekete hattyú rendezője
Amikor a Harvardon végzős diák voltam, óriási kiváltság volt számomra, hogy Miklós a tanárom volt. Ma is előttem vannak az órák, amiket tartott. Nagyon meg voltunk illetődve diákként az új oktatótól. Nem csoda, képzeljék el, ahogy néztük a filmjeit tátott szájjal, majd ott ültünk karnyújtásnyira egy zsenitől. Emlékszem, egyszer a vágószobában mutattam neki a munkám első verzióját és akkor azt kérdezte tőlem: erre miért van szükséged? Javasolt egy egyszerű vágást és a jelenet teljes lendülete megváltozott. De ott akkor nem csak az a film változott meg, hanem a vágással kapcsolatos felfogásom is. Csak egy apróság volt, de az engem mint filmest megváltoztatott egy életre.
Különös, hogy mindaz, amit Miklós a hatvanas-hetvenes években csinált, az mára újra
divatba jött. Alfonso Cuaron a két legutóbbi filmjében odavan a hosszú beállításokért, most Alejandro Iñarritu készít filmet egyetlenegy snittel. De hiszen Jancsó már vagy fél évszázada tökéletesítette ezt!
Miklós mindig is nagyon inspiráló tanár volt. Mire a tanév véget ért, Miklós az apánk, mentorunk és barátunk lett. Amit a legjobban sajnálok az az, hogy miután magam is filmes lettem, sosem nyílt lehetőségem még egyszer találkozni vele, hogy megköszönjem mindazt a sok nagyszerű dolgot, amit tanított nekem.
A legjobbakat kívánom valamennyijüknek.
(fotó: MTI - Mohai Balázs)
Gilles Jacob, a cannes-i fesztivál igazgatója
Kedves barátaim,
Léteznek olyan szerencsés országok, amelyek lelke a művészettörténetükben évtizedeken keresztül egy-egy nagy művészben testesül meg, akárcsak Spanyolországban, ahol a filmművészetet Bunuel, Saura, majd Almodovar neve fémjelezte. Magyarország számára Jancsó Miklós, ez a kivételes művészegyéniség az, aki meghatározta saját korát. Amellett, hogy a filmkészítés egy teljesen eredeti és végtelenül elegáns módját találta ki, oly kiemelkedően hozta összhangba a filmírást a tájjal, a színészek formálta egyéniségekkel, az elmesélt történettel, hogy ez világszerte beíródott a filmiskolák és a filmrajongók tudatába.
A harsona, a végtelen síkság, a széljárta puszta, az egyenruhák, fekete tollas kalapok, kurta vezényszavak, kihúzott kardok - megannyi felejthetetlen motívum. Barázdás arcok és veszélyhelyzetbe került törékeny nők közelképei hagynak kitörölhetetlen nyomot mind a mi szívünkben, mind a magyar film történetében - a nagy magyar filmes kollégákban, akiket Miklós családjával egyetemben üdvözlök.
Minden egyes képsor pontos időtartama, a hosszú beállítás, a mélységélesség, a kamera igéző tánca a maguk is mozgásban lévő szereplők körül – mindezen elemek tökéletes együttállása kölcsönöz Miklós filmjeinek varázslatos jelleget. Életműve országhatárokon ível át, mégis markánsan hordozza egy hányattatott sorsú nép emberének büszkeségét.
Munkáinak nemessége, emberi értékei oly mélyen érintettek, hogy tanítványának érzem magam és boldog vagyok, hogy barátja lehettem. Ezért ma kétszeresen is meg vagyok rendülve: búcsúzom egy nagy művésztől, a barátomtól és fáj a szívem, hogy látnom kell: a 60-as és 70-es években virágzó nagy magyar filmművészet ma nem segíti kellő alázattal az állam. Márpedig ha felkaroljuk a művészetet és a kultúrát, az ember jövőjét is megmentjük.
Legyünk méltók a nagy Jancsó emlékéhez. Éljen Magyarország, amelyet annyira szerettünk! Éljen a mindenkori magyar film!
Jancsó MIklós korábbi felesége, Mészáros Márta filmrendező, özvegye, Csákány Zsuzsa vágó és fia, Jancsó Dávid vágó (fotó: MTI - Mohai Balázs)
Martin Scorsese, filmrendező
Jancsó Miklós született tehetséggel megáldott mester volt. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire letaglózott, amikor az 1966-os Szegénylegényeket megnéztem. Abban az időben nagyon sok izgalmas újítást élt meg a mozi: a látvány megkomponálásának és az elemek egymáshoz illesztésének új útjaitól kezdve a színészi játék és a történetmesélés szokatlan megközelítéséig. És akkor itt volt egy film, amely arra összpontosított, hogy mi történik a kép keretein belül, extrém hosszú beállításokkal, folyamatos és precízen eltervezett kameramozgással, fekete-fehérben, a színészek és néha színészek tömegeinek, valamint a magyar puszta végtelen terének felvonultatásával, és amely összességében szenvedélyes filmes és politikai vízióvá állt össze. Ez a stílus egy különleges, mégis nagyon erőteljes hatást eredményezett, és film végén teljesen meglepett Jancsó egyedi módszere. Aztán újra és újra megdöbbentem, amikor a Csillagosok, katonákat, a Még kér a népet, a Szerelmem, Elektrát, vagy a korábbi Így jöttemet láttam. Elég gyakran megnézem a Szegénylegényeket, amely mindig megérint és inspirál. Jancsó nagyon hosszú életet élt, végig dolgozott, és tudom, hogy az utolsó éveit boldog házasságban élte vágó feleségével, Csákány Zsuzsával. Ennek ellenére megviselt a haláláról szóló hír. Szomorú szembesülni azzal, hogy valaki, akit ismersz és aki ilyen briliáns teremtő erővel bír, egyszerre történelemmé válik.
Martin Scorsese méltatja Jancsó Miklóst
Részvétüket fejeték ki még a családnak:
Agnieszka Holland (filmrendező), Jiri Menzel (filmrendező), Krzysztof Zanussi (filmrendező), Quentin Tarantino (Filmrendező), Francis Ford Coppola (filmrendező), Andrzej Wajda (filmrendező), Bíró Yvette (forgatókönyvíró) és még sokan mások.
A szövegeket Jancsó Dávid bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönjük!
