Gothár Péter: Tavalyelőtt nyáron döntöttük el Berger Józseffel, a producerrel, hogy most talán egy ilyen történetet kéne filmre vinni. Aztán elkezdett sürgetni az idő, a pályázatot be kellett adni. Tavaly májusban fejeztük be a forgatókönyvet Závadával, épp május elsején.
filmhu: Miért választottad éppen őt?
G. P.: Egy párszor már találkoztunk, s mivel igen ingertűrő személy, mindig jót beszélgettünk. Tudtunk egymás dolgairól és akkor kipróbáltuk, hogy tudunk-e együtt dolgozni.
filmhu: Sok filmednek van irodalmi indíttatása. Ebben az esetben is beszélhetünk irodalmi alapról?
G. P.: Nagy gátja a filmezésnek az irodalom, amikor irodalom marad. Tehát ebben az értelemben nem, ugyanakkor számomra nélkülözhetetlen egy írástudó. A filmezés nem önálló alkotómunka, ugyan egy ember fejében létezik az egész, de nem tudja egyedül csinálni, és aki nagyon erőlteti azt, hogy egyedül gondolja végig, az nagyon sok hibalehetőséget vállal. Én tisztában vagyok azzal, hogy mi az, amit nem tudok, s az olyasmit igyekszem szakemberre bízni. Fontosnak tartom – nem csak azért, mert forgatókönyvpárti vagyok -, hogy azok a mondatok, amik elhangzanak egy filmben, rendben legyenek.
filmhu: Závada Pál szociográfus is. A szinopszisból az olvasható ki, hogy a film egyfajta társadalmi látleletet ad.
G. P.: Hát meg orosz szakos is, meg nagyon jól főz. És ezek alapvető, elengedhetetlen feltételei egy közös munkának, a filmezésnek, ezek a tudások. A filmezés életveszélyesen komoly játék, és egyáltalán nem mindegy, hogy kik a társaid ebben a játékban.
filmhu: És azt, amit a Magyar szépségben el akartál mondani, lehet verbalizálni?
G. P.: Lehet, csak tiltakoznék ez ellen a „verbalizálás” ellen. Ez egy sok szálon futó történet, tehát csak annyit lehet mondani, hogy az ember mindig ugyanazt a kabátot veszi. De mégis olyan film, amelyik talán nem hasonlít a többire, amit eddig készítettem.
filmhu: Csak a szinopszisból tudok kiindulni, azt olvasva eszembe jutott a kritikákban a kilencvenes évektől folyamatosan felemlegetett hiányérzet miszerint nincsenek hiteles, jelen idejű, mai történetek. Ezt az űrt próbálja betölteni ez a film?
G. P.: Minden nap szeretnék elmesélni egy történetet. Sok oka van annak, hogy az ember nem arról beszél, amiről akar, hanem amiről tud. Valamiért ennek a filmnek volt most itt az ideje – vagy a lehetősége. Ez amúgy rendkívül káros adminisztratív helyzet. A filmezés hosszú, elvileg egészséges érésű folyamat. Az embernek több terve van és azt a tervet kell megvalósítani, amit lehet. Valahogy ennek az anyagnak volt zöld útja. És akkor kerestem én meg Závadát, hogy itt van, ebből kéne egy rendes történetet írni. Ez pedig két szomszéd családnak a története ebben a városban. Apák és gyerekek története - természetesen mindenféle zavaros múltat és mindenféle homályos jövőt hordozó történet.
filmhu: Vagyis időtlen történet is? Mert azt is írtátok, hogy ezek toposzok.
G. P.: Igen, azok, ha már nem lehetünk meg kategóriák nélkül. Egy családban több generáció él egy házon belül, egy tömbön belül, egy szomszédságban és egy városon belül. És ez a több generáció, ez a nagyon sokféle ember így vagy úgy találkozik, barátkozik vagy háborúzik egymással. Főleg az utolsó néhány év él bennük mélyen. Van olyan szereplője a történetnek, akiben az utolsó negyven év létezik mélyen, van, akit a következő tíz érdekel jobban. De ezek az az érdeklődési irányok ütköznek és van következményük: ez már drámai helyzet. Olyan dráma, ami már megtörtént, így nem ad lehetőséget feloldásra.
filmhu: És mi az, ami neked a legfontosabb volt a mai magyar „valóságból” ? Mondjuk egy konkrét társadalmi réteg, a középosztály?
- Ezek annyira rossz fogalmak szerintem, hogy mai magyar valóság és középosztály. Tehát ha úgy ülnénk le egy történetről beszélni, hogy most akkor a magyar valóságról vagy a középosztályról beszélünk, és annak az előadási módja egy kisrealista elbeszélés, akkor nem fogunk tudni nézőt találni rá, úgyhogy én ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni. Én csak el akartam mondani néhány ember apjának, lányának a történetét, azok magányossá válását, szerelmeit. Ez egy viszonylag egyszerű, ha úgy tetszik, lakótelepinek szánt mese.
filmhu: Milyen támogatásokból készült a Magyar szépség?
- Volt egy elvi támogatás: a Duna Tévé dramaturgiai igazgatójáé, Kardos Istváné, aki nemrég halt meg. Nem realizálódott tehát semmi az ő személyes energiáin kívül. Az MMA-tól és az ORTT-től nyertünk pénzt, ebből eddig, ha az újságot kinyitják, lehet tudni, hogy mekkora támogatás nem valósult meg. Rejtély, vajon mi befolyásolja, motiválja az osztó kedvet? Úgyhogy még van pénzünk befagyva, és miután ezek a pályázati pénzek egyáltalán nem követik a reális költségeket és nem követik az időt, természetesen pénzzavarban vagyunk, befejezési problémáink vannak. És ami Magyarországon most nagy divat lett: sok elvégzett munka, ember nincs kifizetve. Ezt viszonylag régen éli a filmes szakma (már ami maradt ebből a szakmából). Arculköpés, hogy ez meg tud történni. Felmerül az a kérdés is, hogy ki hitelez kinek, ki használja a mások invencióját, tehetségét? Ki a befektető: aki hitelbe adja el magát, hogy legyen mégis film, vagy az a főfinanszírozó, akinek homályos, túlpolitizált ígéretére forgatunk? Egyáltalán: ki a felhasználó? A megvalósító alkotó, vagy aki vetíteni, jegypénzt beszedni jogosult, vagy a néző? Ugyanis az elnyert pályázati pénzeknek az egyik legnagyobb problémája az, hogy érdemben nem kapja meg senki. Tehát egy bizonyos ütemezésben csak fogy a pénz, ami eleve drágítja a dolgot. Mondjuk, ha valaki megkapná a megítélt xxxázmillió film-forintot, és az állam - hiszen megbízik abban a szövetségben, amit egy producer és rendező köt vele – az első forgatási nap előtt odaadná az egészet, azt gondolom, akkor lehetne tervezni, akkor kézzel fogható hossza lenne a takarónak - nem lennének ilye drágák a filmek. Az a fajta alku, amit az ember köt saját magával, a többféle kompromisszum is drágítja a dolgot. Ahogy az is, ha azt kell mondani valakinek, hogy nem lesz idén kifizetve, hanem csak az utolsó befejezési részletből, majd iksz hónap múlva. Néhány évvel ezelőtt a magyar filmszakma tudatosan fölszámítódott (sic) - és bármelyik miniszter állítja is, hogy ez nem így van, ez bizony így van. A „szak”-része nem létezik, és az eltelt nyolc-tíz év eredményeképpen mára már sem a művészi, sem a szakmai erkölcse nem létezik - ez megint drágítja a dolgokat. A Várkonyi- szobor térdig szarban áll. (Van a Mafilm udvarán egy - Fekete Tamás-féle- Várkonyi Zoltán szobor. Ha munkát kezdek, mindig kezet is szoktam fogni vele kabalából - hátha átjön valami… Arra használják most, hogy a talapzatánál gyűjtik össze a szemetet, amit a TV udvar termel - miközben nincsen hely, ahol meg lehet nézni, meg lehet vágni, le lehet vetíteni egy munkában lévő filmet. Filmgyár alkotó hely, vetítő nélkül.) Minden művészetnek – valóságos művészeti alkotásokról beszélek – árt, ha nem tervezhető. A magyar filmben műhelymunka hiánya tükröződik a színvonalzuhanásban, értékcsökkenésben. Talprállításához - a finanszírozás megoldásán túl - valóságos filmes emberekre van szükség, akik el tudnak olvasni egy forgatókönyvet, annak értékeit fel tudják fedezni. Ha van ilyen ember, és producernek hívja magát, ám legyen.
filmhu: Ismersz ilyet?
GP: Igen, akivel együtt csináltuk ezt a filmet - alkatilag ilyen. De valóságos produceri lehetőségek nélkül, az Alapítvány jóindulatában bízva - küzdöttünk.(MMKA) Valóságos számokra is szükség van e nézővesztett terepen a nézettséggel kapcsolatban. Fontos, hogy bármilyen műalkotás eljusson a célszemélyhez, a nézőjéhez. De nem gyanakszom, nem kétkedek, hanem állítom, hogy valótlanok a nézettségi számok. Beépült egy forgalmazói önkény-cenzúra, amelyik minden eddigi magyar film- cenzúránál jobban működik. Igen is többet, (lehet, hogy a legtöbbet!) kell költeni egy magyar film forgalmazására. Magyarországon nem döntő művészi értelemben, hogy hány embernek tetszik egy film - és hánynak nem. A filmek értékét az idő dönti el, az, hogy időtálló vagy sem. És ehhez a döntés-helyzethez a filmeknek (naponta) forgalomban kell lenniük. Nem az országhatárok döntik el, és nem a különböző alkalmi szerveződésű, ősi magyar szokás szerint (esetenként) sértettekből álló kurátorok. Tudomásul kell venni, hogy a művészet pénzbe kerül, és forint-értelemben ráfizetéses. Nem azért van művészet, hogy pénzt hozzon, hanem azért, mert művészet nélkül nem lehet élni. Még itt sem. Művészet az is, hogy a parkban zöld fa van, és művészet az is, hogy könyvek jelennek meg, és az is, hogy vannak filmek, színház stb. egy magára valamit adó társadalomban. Nem tudjuk még, születtek-e „belbecs” jellegű értékek az elmúlt években. Azt tudjuk csak, hogy mi nem született, és hogy ez kártékony. Ha ma valaki a művészetről haszon-orientáltan gondolkodik, akkor az képkeretező. És az most itt – bár jó szakma, de- kevés. Mindezt csak azért mondom, hogy megpróbáljam felvázolni azt, hol tart igazi lehetőség nélkül a magyar filmművészet. Egyébként nem volna rossz, ha az alkotók között béke lenne, vagy valamiféle rend, ám erre a dogok állása szerint nincs esély, de ez nem jelenti azt, hogy a magyar filmet alkotók gárdája ne volna érdemes arra, hogy filmeket készítsen. Nekem például fontosnak tűnik, hogy sokfélék vagyunk. Nem feltétlenül kell, hogy minden épületszobrász egyet gondoljon, vagy minden divattervező – ezek mind közel állnak (állítva vannak) a filmművészethez -, hanem az a fontos, hogy legyen alkotókedvük. És sok cipőt kell rajzolni ahhoz, hogy egy olyan legyen, amit én is hordok, és sok házat kell ahhoz építeni, hogy legyen egy olyan, amibe beköltözöm. És ez így van a mozival is. Ezért sokat kell belőle csinálni. Az a kulturális vezetés, aki ezt nem ismeri föl, vagy aki erre nem ad, az a jövőre nem ad. Persze nekünk alkatilag már nem nagyon van szavunk, nincs időnk, mert bizonyos filmeknek most kell elkészülni. Természeténél fogva a „mozi” nagyon sokat tud, úgyhogy mindig lesz, sok mindent (–kit) túl fog élni. De hát ezek száz éve ismert, dogmatikusnak tűnő gondolatok: hogy a társadalomnak kell eltartani a művészetet, nem a művészetnek kell eltartani a társadalmat. Esetleg a művészetnek dolga lehet bizonyos kérdéseket föltenni. Ez mintha meg is történne – csak nem ez az akadály?
filmhu: Amikor Máté Gáborral beszélgettünk, azt mondta, nagyon szomorú, hogy egy ilyen filmnek, mint a Magyar szépség ilyen méltatlan körülmények között, ilyen kevés pénzből kell elkészülnie.
GP: A kevésre csak azt mondom, hogy a KÉPnek is megvan az igénye. Nekem egyik este tényleg állati jól esik egy zsíros kenyér, és a másik este nagy szükségem van valami cizellált, szívvel főzött kajára. Ahhoz meg már háttér is kell, az meg pénzbe kerül. Úgy néz ki, hogy a Magyar szépség csak Euro értelemben való az olcsóbb bekerülésű filmek közül. Ez a szerkezetéből és a forgatási napok számából is adódik, nem feltétlenül csak vizuális igény. Meg itt nincs az, hogy ki mennyit érdemel. Milyen alapon? Mi az, hogy érdem? Van egy ilyen és ilyen történet, ami ennyibe kerül. Ha egyszer azt mondták rá, hogy legyen, akkor legyen. Másképp nem tud lenni, csak hogyha a ráfordítás megfelel a film igényeinek. Tehát itt nincs nagy költekezés, ez ennyibe kerül. Ehhez képest előző filmes munkánk, a Paszport című - amely egy szomorú kópiával kóvályog a forgalmazás sötét zsákjában - kilencvenmillió forint alatt volt és be tudott kerülni először a világ legjobb negyven, aztán a világ legjobb öt filmjébe két ponton - operatőr és rendező – is. Ebben az évben nagyon sok alkotótársam vagy „suszter-iparos” kollégám nem bírt elindulni, nem tudott elindulni filmmel, mert nem voltak meg azok a pénzek, amiket megígértek, pedig az ígéret sem hatalomfüggő. Úgy tapasztaljuk, mindenki (ki)használja ezt a negatív finanszírozási formát. Hosszú ideje nincs pályázat, nincs is látóhatáron belül, nincs kiírt lehetőség a torzs közt kelőben. Az „alkotás”, a művészet, ha tervezhető, tehát ha a terveid létezhetnek, irányítható. És akkor jogos a részemről az a mondat, hogy csináltam két-három, magyar értelemben is low-budgetnek számolható filmet, most meg egy drágább jött. Én nem tudom megmondani, hogy mennyiből szeretnék filmet csinálni, azt hiszem azt úgy nem is lehet.
filmhu: Készítenél filmet, ha rendelnének tőled?
GP: Mint ahogy csináltam is. A televízió, ahol sok évet töltöttem el, általában rendelt. Az ember tudta, hogy hova dolgozik, tehát hogy mit lehet ott közölni, és milyen eszközökkel. Ha felkér valaki, és abban a rendelésben én megtalálom saját magamat, akkor boldogan vállalom. Rendelni lehet, csak embernek, (vagy ) alkotónak kell tudni maradni azon a rendelésen belül is. És ne tévedjünk: magával az elkészült filmmel is szembe kell tudni nézni az alkotónak, vele együtt kell élnie ezentúl. Döntés kérdése. (Nehéz a filmes élet: mindíg csak dönteni, dönteni…) Annak idején, amikor a Szabadság-téri televíziót a becsukás még csak fenyegette, épp - megszűntek a tévéfilmek és a tévéjátékok, de még volt valamiféle pénz, akkor sok, számomra addig fontos emberrel vesztem össze azon, hogy most rendelni kéne filmeket. Jó művészektől. Akik várhatóan abból a maradék kis pénzből olyasmit csinálnának, ami esetleg nélkülözhetetlenné teszi ezt a műfajt. De ez nem így történt. És ahogy az elmúlt évek (sőt, ha hozzávesszük az elmúlt napok filmfinanszírozási eredményeit – márpedig én hozzáveszem) tapasztalatait összegezzük, Magyarországon bizony nem nagyon szeretik a művészetet. És nem is értünk egyet abban, hogy az pontosan mi is. Emelt fővel kongatjuk a héten maradék filmművészetünk fölött a tudatlanság sötét harangját
filmhu: Ki a Magyar szépség zeneszerzője?
GP: Ez fontos kérdés, miután ez a film nyugodtan tekinthető zenésnek. Az utóbbi néhány évben rászoktam Orbán Györgyre, pontosabban megtisztel a munkájával. Ő egy szomorúzene-szerző és néhány színházi munkán túl a Vászkához írt zenét. Lovasi András is írt nekünk egy nagyon szép számot, és két régebbi Kispál-dalt is ennek a filmnek tartott fenn. Van benne még Balaton - Víg Miska, van egy Quimby, Hyperkarma, Kampec Dolores, Heaven Street 7, Blues Ez, Havasi Viktor, és még más, titkos nagy hangok is…
filmhu: Nagyon pontosan választod a színészeket a szerepekre, mindig találó a szereposztás.
GP: Ez egy másik beszélgetés tárgya lenne, hogy nekem ez a dolgom, hogy ezt tudjam. De ez egy színészes film. Igyekszem mindig hasznosítani azt a tudást, ami a színjátszás felől jön. Talán a legjobb része számomra az egész cirkuszi mutatványnak a színészekkel közös munka. Igyekszem más országokban is megtalálni azokat a színész-karaktereket, akik pontosan megfelelnek annak a szövegnek vagy annak a jellemnek, amiről szó van. Forgatókönyvírói munkánk során jelentős előnybe kerültünk attól, hogy tudtuk, kire írjuk a mondatokat, kik fogják elmondani őket.
filmhu: A generációkról is mesél a film. Valóban olyan élesen különbözik a mai fiatal rendezők generációja az idősebbektől – mint ahogy ezt egyszer említetted, kis negatív felhanggal? A színészeknél is tapasztalsz hasonlót?
GP: A módszerek különbözőek és egyszer minden film először van. Nem titkolom, hogy rossz a véleményem azokról az együttműködésekről, ahol véletlenszerűen jönnek létre jó alakítások. Fontos leszögezni, hogy ez nyilván irigység is, mert én úgy nem tudom csinálni. Tehát én az elvégzett közös munkában hiszek, másra nem tudok támaszkodni. De igazán komoly teljesítményt csak befektetéssel lehet elérni. A finanszírozási, művészetpolitikai kérdéseidre is ugyanezt tudom mondani: először mindig befektetni kell. És mi, alkotók, munkát tudunk befektetni ahhoz, hogy valamilyen érték jöjjön létre.
filmhu: Épp fel akartam tenni a kérdést, milyen arányban áll nálad a tudatosság, a rutin meg az ösztönösség és ehhez képest hogyan kötsz kompromisszumokat.
GP: Erre azért nem lehet, vagy nincs mit válaszolni, mert amikor filmet forgatsz, az kiszámíthatatlan helyzet, az mindig először van. Én még soha úgy nem éreztem magam, hogy valamit tudok és az nekem menni fog. Mindig úgy éreztem magam, hogy én nem tudok semmit, és ez most borzalmasan nehéz. Főleg Udvaros Dorottya vagy/és Máté Gábor szintű inspirátorral közös munkában nem tudsz semmit. Utólag könnyen mondhatom, hogy ilyen felkészülés, próba, meg olyan meló, meg ilyen tudás, de akkor és ott nem tudsz semmit. Azt gondolom, hogy ez az egészséges, akárhányadik dolgodat rendezed. Ez a hozzáállás kötelező volna, de nehéz elvárni, mert már közel van az őszinteséghez, és őszinteség nélkül nem lehet sem improvizálni, sem valamit létrehozni. És itt egy fontos mondat a forgatókönyvről: megint csak valamin belül, valamilyen, már biztosnak tekinthető és már eldöntött anyagra építesz, támaszkodsz , azokon a napokon , amikor éppen nem tudsz semmit. Régen azt mondták a filmre, hogy a „pillanat” művészete. Mert annak a valaminek azért ott csak meg kell történni, és azt a hülye is látja, hogy az csak el van játszva, vagy valóban megtörténik.
filmhu: Gózon Francisco az operatőre a filmnek. Miért ragaszkodsz hozzá?
GP: A fene ragaszkodott a Gózon Franciscóhoz, csak hát össze vagyunk bútorozva, mert vannak eredményeink, mert azt képzeljük, hogy a másik érti, amit egyikünk gondol.
filmhu: A képi fogalmazásban hogyan alkalmazkodtatok a történethez?
GP: Nincsen divatban a katarzis most. A katarzist – ebben a csúsztatott, új világban, felújított, lakkozott életekben, amikről a Magyar szépség is beszél - bizonyára másképp kell előhívni, mint eddig. Vizuális értelemben ez egy száraz és egyszerű(nek gondolt) film. Hogy aztán tényleg az-e, azt most még nem tudom megmondani.
filmhu: Sokat elemeznek, életműben próbálnak gondolkozni Veled kapcsolatban. Például azt mondják, nagyon eklektikus. Neked ez számít?
GP: Sem az hogy eklektikus, sem az, hogy nagyon – nem számít. Örülök annak, ha látszik: a dolgaim nem hasonlítanak egymásra. Életmű? Mindenkivel közölhetem, hogy még élek, ez néha szenvedélyesen tud tecceni nekem, és vannak terveim.
Született: 1947. augusztus 28.
Magyar szépség (2002) rendező
Papsajt (2001) színész
A leghidegebb éjszaka (2000) (TV film) rendező, forgatókönyvíró
Paszport (2000) rendező, díszlettervező
Akasztottak (1999) rendező, forgatókönyvíró
Haggyállógva Vászka (1996) rendező, forgatókönyvíró
Egyperces novellák - Közjáték (1995) (TV film) rendező
A kezdet vége (1995) (TV film) rendező
A részleg (1995) rendező, forgatókönyvíró
Alfa (1993) (TV film) rendező
Kakukk Marci (1992) (TV film) rendező
Négyhangú opera (1992) (TV film) rendező
Melodráma (1991) rendező, forgatókönyvíró
Búcsú (1989) (TV film) rendező
Tiszta Amerika (1987) rendező, író
Hermelin (1985) (TV film) rendező
Idő van (1985) rendező, forgatókönyvíró
Revizor (1984) (TV film) rendező
Csere (1981) (TV film) rendező
Megáll az idő (1981) rendező, forgatókönyvíró
Woyzeck (1981) (TV film) rendező
Ajándék ez a nap (1979) rendező, forgatókönyvíró
Imre (1979) (TV film) rendező
Ítélet előtt - Baleset (1978) (TV film) rendező
Libatömő verseny (1978) (TV film) rendező
Felső-Ausztria (1977) (TV film) rendező
Pesti gyerekek (1977) (TV film) rendező
Vujicsics Tihamér (1977) (TV film) rendező
A násznép (1976) (TV film) rendező
Lord Byron levelei (1975) (TV film) rendező
Kérdőív (1974) (TV film) rendező
Weill - Csákányi-est (TV film) rendező
Amit ez a film elmesél, azt másutt, máskor és másként is elmondható történetnek, akár egyetemes alaptoposznak is lehet tekinteni. A perdöntô mégis az, hogy a ”Magyar szépség” itt és most, a legszorosabb jelenidôben és ebben a térben játszódik, ahol élünk, közelebbrôl Budapesten.
 |
A film hôse utoljára próbál bele-száguldani ifjúkora álmaiba, a szabadságba és a váratlan, képtelen érzelembe, de csak a remény ajtajáig juthat el végül.
