Vendégek érkeznek hajóval egy lakatlan szigeten álló luxusétterembe, amit egy gasztronómiai szupersztár, Slowik séf (Ralph Fiennes) vezet, és az egyszerű földi halandók nagyobb eséllyel kapnának szombat este asztalt a Dorsiában, mint hogy ide valaha is foglalni tudjanak. A tehetős csapatban viszont neves ételkritikus, hollywoodi filmsztár, öreg milliomosok és fiatal yuppie-k vannak, akik egy négy órás, páratlannak ígérkező vacsorára hivatalosak. A kakukktojás köztük Margo, az “egyszerű vidéki lány” (Anya Taylor-Joy), aki a séf leglelkesebb rajongójával, Tylerrel (Nicholas Hoult) együtt látogat az étterembe.
A társaság, és főleg a lány partnere folyamatosan eldobja az agyát a szikladarabon tálalt, tengeri sóban párolt parti növényektől és a különböző zselésített és porított fogásoktól, Margo az egyetlen, akit nem hatnak meg az újragondolt gasztronómiai remekek. Az este előrehaladtávall azonban elterelődik az ízekről a figyelem, az egyre beszámíthatatlanabb séf és a neki feltétel nélkül engedelmeskedő szakácskommandó szadista módon kezd játszadozni a vendégekkel, és minden féltve őrzött titkukat feltálalják.
Ralph Fiennes mindig is a karizmatikus, szadista, a mániákus elmebaj szélén táncoló pszichopaták élbolyába tartozott a filmvásznon, így nem meglepő, hogy őrült szakácsként is nagyszerű. Lassanként bomlik ki Slowik séf személyisége, elsőre csak excentrikusnak tűnikő tekintélyelvű főnök, aki a saját konyhai szabályainak rendeli alá a saját (és mások) életet, miközben hordozza magában a fenyegetést, hogy bármikor felrobbanhat, mint egy atombomba. Egy Fiennes kaliberű színész nélkül aligha lett volna értelme megcsinálni ezt a filmet, pont úgy cipeli a hátán az egészet, ahogy egy zseniális konyhafőnök is felhúzza egész csapatának teljesítményét.
A film valóban egy étlap fogásai szerint épül fel és ez a struktúra a legjobban kitalált dolog az egészben. A kenyér nélkül talált mártogatóst bizarr öngyilkossági rituálé, a vendégek szennyesének kiteregetése, majd erdei fogócska követi. A feszültség azonban nem tart ki a végéig, a sok furcsaság izgalma teljesen elpárolog a harmadik felvonásra, miután a séf külön leül Anya Taylor-Joy “oda nem valónak” minősített karakterével és szépen elmagyarázza, hogy miért kínozza és terrorizálja a milliomosokat.
Taylor-Joynak főhősként annyi tennivalója van, hogy a fura helyzetekben nagy szemeket mereszt és elképed, és amikor kell, akkor feltalálja magát. A film sajnos egy nagy közhellyel igyekszik szimpátiát ébreszteni iránta. Nagyobb probléma, hogy elvárja a nézőtől, hogy meggyűlölje ezeket a karaktereket, de valójában csak egyvalakiről derül ki olyan, amiért valóban rászolgál ilyen komoly büntetésre.
Mark Mylod (az Utódlás és a Trónok harca néhány epizódja mellett az Ali G Indahouse-t is jegyzi) valamint Seth Reiss és Will Tracy forgatókönyvírók a gazdagokkal szembeni általános ellenszenvre akarnak rájátszani, de nincs más érvük azon kívül, hogy az 1%-nak puccosabb az életmódja, és megengedheti maguknak az olyan ételeket, amire a legtöbbünknek álmában sem futja.
Nagy erőlködve éri el abszurd, a Fehér éjszakákhoz hasonló végpontját, csak éppen hiányzik belőle Ari Aster horrorfilmjének valóban fenyegető hangulata és misztikuma. A menü egy kiváló ötletre épül, de szerencsétlenségére minden elemét megcsinálták már előtte mások, sokkal jobb kivitelezésben: a fine dining konyha horrorját sokkal realisztikusabban és intenzívebben mutatta be tavaly a Forráspont című független angol dráma, ha meg a saját környezetükben megszégyenülő gazdag bunkókon akarunk nevetni, messze jobban járunk A szomorúság háromszögével. Ha ez a film étel lenne, vissza kellene küldeni a szakácsnak.
