Gyakran lehet olvasni színészekkel készült interjúkban, hogy az alany nem akart színész lenni. Ti akartatok?
Ionescu Raul: Én akartam, igen. A szüleim színészek, anyukám sokáig igazgatta a szekszárdi Magyarországi Német Színházat, gyakorlatilag ott nőttem fel, néztem a próbákat és persze őt a színpadon. Annyira otthon éreztem magam a színházban, annyira természetes volt ott lenni, hogy amikor 5-6 éves koromban egyszer néztem egy előadást, felálltam a nézőtéren és a színpadon keresztül mentem ki pisilni. Korán megfertőzött ennek a világnak a szépsége. 10-12 évesen már szerepeltem is egy előadásban, 2013-ban játszottam Puckot a Szentivánéji álomban, németül, apukám rendezésében.
Ionescu Raul / Fotó: Pauló-Varga Ákos
Gellért Dorottya: Én is már kiskoromban eldöntöttem, hogy ezt akarom csinálni. Másodikos voltam a Waldorfban, amikor előadtuk Szent Margit legendáját, és én kaptam Margit szerepét. Egy önálló sorom volt benne. ,,Inkább levágatom fülemet, orromat, de nem szegem meg a fogadalmamat.” Emlékszem, hogy miközben mondtam, a kezemmel szimultán mutattam a fülemre és az orromra, aztán Ági néni kedvesen szólt, hogy ezt nem feltétlen kell. Ez volt az első instrukció életemben. De valószínűleg a családomtól is jön a színházhoz való kötődésem. Gimi alatt nem jártam külön színjátszó körbe, meg drámás suliba, megtartottam magamnak ezt a vágyat. Aztán két alkalommal sem vettek fel egyetemre, ezután lett bennem egy félelem, hogy ez csak egy vágy marad. Végül harmadjára sikerült.
Dorka, te az SZFE-re jársz, Raul, te pedig Kaposvárra. Evidens választás volt, hogy ezekben az intézményekben, egyáltalán intézményi keretek között szeretnétek színészetet tanulni?
G.D.: A bátyám is az SZFE-re járt, ugyanúgy Novák Eszter és Selmeczi György osztályába, mint most én. Amikor kiszórtak a felvételin, mindig elmondta nekem, hogy egyébként nem kell ehhez a szakmához diploma. Én viszont úgy éreztem, hogy szükségem lenne arra a tapasztalatra, amit az SZFE adhat. Úgyhogy megpróbáltam harmadjára is, ezúttal a zenés színművész szakot. Tehát úgy alakult, hogy Novák Eszter tíz évet töltött a családunkkal.
I.R.: De miért a zenés színművészire jelentkeztél?
G.D.: Novák miatt, abszolút nem a zenés vonal volt a fő motiváció. Szóval szerintem azon múlik, hogy hova felvételizel, hogy ki hol indít osztályt.
Gellért Dorottya
I.R.: Meg aztán az sem mindegy, hogy ki vesz fel. Én az érettségim évében, 17 évesen csak Zsótér Sándor osztályába adtam be a jelentkezést. Kiszórt az első körben, viszont nagyon tanulságos felvételi volt, bent voltam vagy 45 percet, szétcincáltuk a monológot, amit vittem. Élve felboncolt, de a mai napig nagyon hálás vagyok neki ezért. Egy köztes évet követően a következő felvételikor beadtam mindenhova, ahova csak lehetett, az SZFE-re, Horváth Csaba és Rába Roland fizikai színházi osztályába, Hegedűs D. Géza és Ifj. Vidnyánszky Attila prózai színész osztályába, plusz az idősebb Vidnyánszkyhoz Kaposvárra. Az egy jól sikerült sorozat volt, mert mindegyik helyen eljutottam a harmadik körig, de végül Kaposvárra vettek fel, így oda mentem. Szóval ez nem egy tudatos választás volt, hogy én vidéki kölyökként a vidéki egyetemi közegre vágytam. A fiatalok közül mindenki elsősorban az SZFE-re akar járni, egyrészt mert a fővárosban van, másrészt pedig ennek az intézménynek van a legnagyobb presztízse. Szerintem nagyon nagy segítség, ha van egy intézményes háttér, tanárok, akik segítenek, kapcsolatokat építhetsz, meg aztán ott van a törvényi előírás, hogy egy társulat hány százalékának kell hivatásos színészekből állnia.
G.D.: Durva belegondolni, hogy a mostani színész osztályok többsége hiába tölt el öt évet az egyetemen, akkor sincs rá garancia, hogy kapnak elég lehetőséget a szakmában.
I.R.: Persze, de ha még azt az öt évet sem végezted el, akkor végképp kevés esélyed van kívülről bekerülni a szakma vérkeringésébe.
Az egyetem felkészít a kudarctűrésre?
I.R.: Ebből a szempontból a felvételi folyamata a legdurvább része az egyetemnek. Ott rövid időn belül iszonyatos feszültség gyűlik össze az emberben. Azért is említettem Zsótért, mert ő azon az egy fordulón felkészített engem a következő felvételire, általa értettem meg ennek a lélektanát. Az egyetemen az első két év vizsgaidőszakai hasonlítottak arra, ami mondjuk egy főpróbahéten történik egy színházban. Meg arra is felkészít az egyetem, hogy egy színész keveset alszik.
G.D.: Arra tanítanak meg, hogy mindig van min javítani, mindig lehet csiszolni azon, amit csinálsz. Az osztályfőnököm mondta ezzel kapcsolatban, hogy olyan nincs, hogy valaki mindig tehetséges. A tehetség állapotfüggő, mert valamikor egyszerűen nem azt kapod magadtól, amit elvárnál. De ezzel semmi baj sincs, csak be kell tudni ismerni, hogy én most rossz voltam. Felszabadító érzés, amikor ezzel szembesíted magad.
A tanulmányaitoknak mennyire része az, hogy filmszínészi alapokat is kaptok?
I.R.: Nekünk most a negyedik év elején volt egy tömbösített Filmszínészet című kurzusunk Haumann Mátéval. Ő leginkább arra koncentrált, hogy hogyan kell elmenni egy castingra. Például hogyan masszírozd át az arcizmaid, hogyan lazítsd le az egész tested. Mondjuk, ha a vállizületeidet nem lazítod le teljesen a casting előtt, akkor benned marad egy olyan feszültség, ami kamerán keresztül nagyon látszik. Máté ilyen kis hasznos apróságokat tanított arról, hogy a nulladik eseményre hogyan készülhetsz fel. Nekünk ennyi volt, de ebből rengeteget tanultam.
G.D.: Nagyon sok filmet kellett néznünk, emellett a pandémia alatt Gigor Attila tartott nekünk egy filmszínészet kurzust, aminek az volt a célja, hogy eljussunk addig, mit is jelent az arcunk a kamera előtt. De végül a covid és az egyetemfoglalás miatt csak addig jutottunk, hogy filmeket néztünk. Úgyhogy én még mindig keresem, hogy mit jelent az arcom. De ez lehet, hogy nem is baj.
Mindketten aktívak vagytok színházban és filmben is. Megfér egymás mellett a kettő?
G.D.: Egy nem túl régi történet jut erről eszembe Vermes Dorka Árni című filmjének a forgatásáról. Egyik nap ránéztem az egyik színésztársamra és láttam rajta, hogy iszonyatosan kivan. Rákérdeztem, hogy mi a baj, mondta, hogy semmi, csak akkor épp húsz órája nem aludt és további tizennégy órát lesz még talpon. Levezette, hogy az éjszakai forgatás után reggel ment próbálni a színházba, délután előadása volt, aztán jött vissza a filmbe, reggel pedig újra próba. Sokszor történik ilyen a színészekkel, ez rohadt nehéz, de még mindig megéri nem aludni és forgatni, mint fordítva.
I.R.: Fontos megjegyezni, hogy én még nem tartoztam szerződéses jelleggel egy társulathoz, erről hallani olyan rémtörténeteket, mint amit Dorka is mesélt most. A színházigazgatók általában azt mondják, hogy ,,persze, fiam, menjél csak”, egészen addig, amíg nem nekik kell kompromisszumot kötniük. Amikor a Hogy ne győzzünk című rövidfilmünket forgattuk, pont akkor vette át a mi osztályunk a korábbi kaposvári osztály szerepeit Vidnyánszky János vitézében. Volt egy elég intenzív egy hetes szerepátvételi próbafolyamat, én ezzel párhuzamosan forgattam a filmet. Ez nekem egy héten keresztül napi két-három óra alvást jelentett. Ezt ilyen rövid ideig nagyon jól viseltem, aztán Kövesi Zsombor világosított fel, hogy ha nem alszol eleget, akkor a szervezeted elkezdi azt az illúziót kelteni, hogy jól vagy, és ez kb. pont egy héten át tartható, utána kikészülsz. De a korosztályunkból valószínűleg mindenkinek az a vágya, hogy a össze tudja egyeztetni a színházat a filmezéssel.
Ionescu Raul a Hogy ne győzzünk című filmben
Mindketten két rövidfilmben szerepeltek az idei Friss Hús versenyprogramjában. (Vakáció, Kamra; Talált tárgyak, Apám fia) Mi érdekelt titeket ezekben a karakterekben?
G.D.: A Vakációnál a felkészülésen sokat beszélgettünk Lakatos Tamással a családjainkról, a történet eredetéről, ez mind segített abban, hogy közel kerüljek a karakteremhez. Pál Andrisékkal egy családdá kellett változnunk, ami nagy feladat. Elég intenzív volt a forgatás, egy nagyon meleg autóban ültünk, és egy idő után a fizikai állapotunkból fakadóan is előjött az a frusztráció, amiről a film is szól. Viszont Tomi nagyon figyelt ránk, és ezzel az érzékenységgel juttatott el minket ahhoz az állapothoz, amit szeretett volna látni. A Kamra esetében a rendezőnek a saját, nagyon személyes, persze valamennyire elemelt történetéről van szó. Perecz Sárát gimnázium óta ismerem és nagyon örültem, amikor megkeresett. A karakter, akit játszom, nagyon mély és fel nem ismert elakadásokkal küzd, a felismerés előtti órákat dolgozza fel a film, amikor az érzékek kiélesednek, de az ember még nem tudja miért. Szóval egy sűrű, többrétegű krízishalmazon kellett vakon lavírozni csodás partneremmel, Sas Zoltánnal, aki egyébként osztálytársam is.
Gellért Dorottya a Kamra című filmben
I.R.: Én is mindkét forgatásra fel tudtam készülni, Sólyom Kristóffal és Heim Vilmossal is sokat próbáltunk előtte, és nagyon jó partnereim voltak ezekben a filmekben. Mindkét karakterben van valamiféle ismeretlen. A Talált tárgyakat egy szinte ad hoc-jellegű, furcsa találkozás teszi titokzatossá, amiből megszületik ez a kőbányai Wong Kar-Wai hangulat. Az Apám fia ismeretlenje pedig a testvéri kapocsban rejlik, ami magától értetődővé teszi a srácok találkozását, de közben ez mégiscsak egy újszerű helyzet, mert alig ismerik egymást. És ebben van feszültség, nem tudod, hogy ki a másik. Mindkét filmben van egy fontos alapvetés a karakterek életében.
Kép az Apám fia című filmből
A Talált tárgyakban a srác egy vidékről Budapestre felköltözött kollégista, aki szeparációs szorongással küzdő, hontalan alak, ez pedig nagyon fontos amiatt, hogy megértsük, hogy mit miért csinál. Kicsit én is ilyen vagyok, a Szekszárdon felnőtt gyerek, akinek van egy albérlete Erzsébetvárosban, az anyja Pécsen él, az apja Temesváron, és néha találkozunk a szekszárdi házunkban. Ebből a hontalanságból el tudtam indulni. Az Apám fiában pedig egy mozaikcsalád szerepel, amivel szintén tudtam azonosulni. Mondjuk én jobban tudok ezzel együtt élni, mint a filmbéli srác, de a személyes referenciák ennél a szerepnél is fontosak voltak.
Mi alapján dől el, hogy elvállaltok-e egy filmszerepet?
G.D.: Mostanában sokat gondolkodok ilyeneken. Voltam napi sorozatban, az volt eddig a legnagyobb döntéshelyzetem, de elvállaltam, és érdekes tapasztalat volt. Gyorsan kell megoldani komplex feladatokat, gyors a munkatempó, teljesen más a struktúrája, mint egy próbafolyamatnak vagy egy művészfilmnek. De alapvetően vicces arról beszélni, hogy válogatok a szerepek között, mert nem készül sok film.
I.R.: Én egyelőre nem akarom megengedni magamnak, hogy bármire nemet mondjak. Nálam is az a helyzet, hogy ritkán adódnak lehetőségek, másrészt pedig ez azzal is összefügg, hogy még nem volt olyan forgatási élményem, amiből ne profitáltam volna valamilyen módon. Minden filmes munka hozzám tett valamit. Nem volt még olyan forgatás, amit elvállaltam és utána megbántam, akár a végeredmény miatt, akár amiatt, ahogy éreztem magam közben. Nem volt még olyan, hogy elküldtek egy könyvet és az annyira rossz volt, hogy vissza kellett mondanom. Amikkel eddig megkerestek, azok mind olyan tervek voltak, amikkel tudtam azonosulni.
Elő szokott fordulni, hogy egy színészt beskatulyáznak és nagyon hasonló filmes szerepeknél gondolnak rá mindig. Ti hogy érzitek, kell erre figyelnetek?
I.R.: Nagyon fontos kérdés és erre tényleg kell is figyelni. Egyelőre úgy érzem, én még nem ragadtam bele egy szereptípusba. A mostani évad számomra legfontosabb kőszínházi munkájában Baradlay Jenőt játszom A kőszívű ember fiaiban Székesfehérváron, ami egy makulátlan tisztaságú, önfeláldozó szerep. Ehhez képest két másik előadásban is nagyon gonosz karaktereket játszom, és a filmszerepeket illetően is megvan ez a változatosság: alakítottam alvilági figurákat és szorongó értelmiségieket, nyers és finom karaktereket.
G.D.: A színházakban én is sokféle szerepet kapok, de az is nagyon fontos, hogy az ember saját magát se skatulyázza be. Erre próbálom mindig emlékeztetni magam, hogy saját magam előtt is sokfélének kell lennem. Ez a szakma úgy épül fel, hogy ha az alkotók megszeretnek valakit valamiben, onnantól kezdve őt hívják, van egy kialakult karaktere és be fog válni. Ez színházban és filmben is nagyon nehéz helyzet.
I.R.: Azért is különösen veszélyes, hogy ha az embert sokszor hívják kvázi ugyanarra a szerepre, mert egy idő után iszonyatosan inflálódni fog az arca, egy ponton már az olyan típusú szerepekre sem fogják felkérni, amikre addig hívták. Ha én felfedeznék egy ilyen típusú tendenciát, akkor jönne képbe az, hogy mit vállalok el onnantól kezdve és mit nem.
Érdekes, amit Dorka mondott erről, hogy saját magadat ne kategorizáld be. Én egy olyan srác vagyok, aki sosem tudta definiálni magát, így egy idő után el is engedtem ezt, hogy megpróbáljak válaszokat találni arra, hogy én milyen vagyok és miért vagyok olyan, amilyen. Mivel fogalmam sincs és tudatosan nem foglalkozom ezzel, ez lehet, hogy segít abban, hogy plasztikus maradjak.
G.D.: Én sem igazán tudom, hogy ki vagyok, de azt tudom, hogy egy-egy szerep mit jelenthet. A zenés színészi műfajban szigorúbban le vannak osztva a szerepek, hogy drámai szoprán vagy-e vagy nem, vagy hogy jól áll-e neked egy Szilvia a Csárdáskirálynőből. Ebben a színházi formában találkoztam legtöbbször az adottságaim korlátaival.
I.R.: Igaz, én például nem vagyok Rómeó-alkat és nem is akarok az lenni. Én Mercutiót akarok játszani, ha egyszer Rómeó és Júliára kerül a sor. A fizikai adottságok elkerülhetetlen részei ennek, milyen magas vagy, milyen az arcod, de ez még nem kell, hogy automatikusan skatulyát jelentsen.
Mindketten említettétek, hogy nem tudjátok, kik vagytok. Elkerülhető, hogy ezzel a kérdéssel szembenézzetek?
G.D.: Az biztos, hogy a színészet állandó önismeret és empátia-gyakorlás, hogy megértsd és vigyázz a szerepedre, közben magadra és másokra. Az SZFE-n eltöltött évek során nagyon sokszor kell önmagaddal szembesülnöd, és ez akkor is hasznos, ha végül nem maradsz a pályán. Nemcsak azért fontos, hogy jó legyen az alakításod, hanem azért is, hogy jó legyen veled dolgozni, vagy egyszerűen melletted lenni. Ehhez nagyon kell ismerned önmagad és a határaidat.
I.R.: Szerintem elkerülhetetlen.Olvasok pszichológiát, Dr. Máté Gábort, Feldmárt, sőt, még Csernust is, szóval foglalkozom ezzel, de közben azt is érzem, hogy ami igazán fontos a személyiségfejlődésben, az organikusan történik meg. Ahhoz pedig önreflexió szükséges. Próbálok minél kevesebbet szorongani a saját kategóriáimon. Szeretném azt hinni magamról, hogy én mindenféle vagyok.
Az idei Friss Csillagok / Fotó: Hirling Bálint
Mit vártok a Friss Csillag-programtól?
I.R.: Én kicsit azt várom, hogy ezután több castingra hívnak majd bennünket. Hátha lesz, aki most majd felfigyel ránk. Lehet, hogy idealista vagyok, de én ebben reménykedem. Emellett pedig abszolút szép gesztus, hogy mi vagyunk az idei Friss Csillagok, nagyon hálás vagyok a Friss Hús szervezőinek ezért. Csináltuk a dolgunkat és ez egy nagyon pozitív és hálás visszaigazolás.
G.D.: Igen, ezt a visszacsatolást nagyon jó megélni, ez nekem önmagában megtisztelő. Nagyon várom, hogy sok filmet nézzünk együtt. Általában igyekszem magam távol tartani a hiú ábrándoktól.
I.R.: Én nem!
A pályátokra hatással lehet, hogy látványosan kezd kettészakadni a magyar film? Milliárdos produkciók és nagyon alacsony költségvetésű függetlenek vannak, ,,klasszikus” költségvetésű filmből viszont egyre kevesebb.
G.D.: Abszolút hatással van. Engem még nem nagyon hívtak ilyen nagy költségvetésű filmekbe, de az is igaz, hogy egyre kevesebb ,,hagyományos” film készül, kevesebb a casting. Ha nem milliárdos produkcióban forgatsz, az sok tekintetben egy nagyon drága hobbira hajaz.
Gellért Dorottya A kutyák nem esznek füvet című filmben
I.R.: Nemrég azt a tanácsot kaptam egy rövidfilm forgatásán, hogy minden évadban dolgozzak egyet ingyen. Színészként az lehet áldásos állapot, ha úgy állhat bele az ember az ilyen alacsony költségvetésű szerelemprojektekbe, hogy ez ne jelentsen automatikusan nélkülözést. Hogy jó érzéssel vállalhassunk el olyan szerepeket, amik igazán fontosak. De nem azt mondom ezzel, hogy például egy nagyobb költségvetésű történelmi filmnek a főszerepe ne lehetne igazán fontos, sőt. Ilyen szempontból szerintem nem válnak ketté, egy milliárdos produkció is lehet ,,passion project.”
A belátható jövőben inkább filmekben vagy színházban lesztek jelen?
G.D.: Nálam inkább a színházi vonal az erősebb most. Idén diplomázok, jövőre az Örkényben és az Apertúra társulatnál lesznek próbafolyamataim, és kilátásban van egy kisfilm.
I.R.: A következő három-négy hónapban szerencsére sokat fogok forgatni, viszont a következő színházi szezonra, ami az egyetem utolsó éve lesz nekem, új előadásról még nem tudok. Szóval egyelőre úgy tűnik, hogy az egyetem lezárása filmes szempontból nekem izgalmasabb lesz, mint a színházat tekintve. Hosszú távon viszont azt remélem, hogy film és színház hasonló arányban lesz majd jelen az életemben.
A Friss Hús vetítéseire jegyek kaphatók a Puskin mozi oldalán, a teljes program a fesztivál honlapján böngészhető.
Fotók: Pauló-Varga Ákos, Hirling Bálint
