Radu, a tanítóvá lett cigányfiú (Bogdán Zsolt) apja temetésére érkezik vissza szülőföldjére a romániai szemétbányába, ahol kis viskókban tengetik mindennapjaikat a romák, és ahol a napi szórakozások közé a balhé, a szex, a pálinka és a szipuzás tartozik. Fehér ingjében, autójával anakronisztikus látványt kelt a nyomorban, élettörténetét csakhamar megtudjuk: alkoholista apa, ambiciózus anya, neki köszönheti hősünk, hogy sikerült kikeverednie a telepről.

Hamarosan felbukkan az egykori szerelem is (Gryllus Dorka), mára azonban már mindketten más kapcsolatban élnek: a lány férjhez ment, gyerekeket szült, Radunak szintén akadt menyasszonya a kinti világban.
A többértelmű címre is magyarázatot kapunk –a szemétbányát és lakosait egy cowboy-kalapos, Jockey-nak becézett gádzsó látogatja naponta (nevezzük őt jobb híján szemét-dealernek), neki adják el a romák azokat a még használható dolgokat, amiket dzsuvából guberáltak. A telep klubélete a Dallas nevű lakókocsiban zajlik –a hely kocsma és tévészoba egyszerre, itt nézik videóról a romák az amerikai szappanopera részeit.

Bármennyire is egyéni hangú, megrázó, majdhogynem dokumentumértékű a mozi szociográfiai vonulata, Pejó nem érez benne egy filmidőnyi konfliktust, így megfejeli azt egy szerelmi drámával; ez azonban komoly csapdának bizonyul –a főszereplő motivációit mondvacsináltnak érezzük, a film alatt nem egyszer indokolatlan, érthetetlen, hogy adott szituációban miért éppen úgy dönt, vagy cselekszik.

A gikszerek közül rögtön az első az autólopási-ügybe keveredő Radu, aki könnyedén tisztázhatná magát a rendőrök előtt, ehelyett azonban menekülőre fogja, és a telepen bujkál; de ugyanilyen érthetetlen, hogy ha mindezt a szerelem miatt teszi, miért nem fogja kézen kedvesét, aki amúgy is a városba vágyik, és viszi el őt a telepről, miért érzi úgy, hogy maradnia kell, hogy (Koncsalovszkij után szabadon) a szemétbánya „első tanítója” lehessen.
Mindezt magyarázhatjuk persze a predesztinációval, esetleg azzal, hogy „a vér nem válik vízzé”, de valahogy túl sok mindent ért már el hősünk a kinti világban ahhoz (biztos állás, egzisztencia, menyasszony), hogy mindezt kockára tegye, ráadásul egy olyan nőért, akit akár kézen is foghatna, és magával vihetne.
A szerelmi tragédiává avanzsált mozi az utolsó harmadában melodrámai húrokat penget –család-egyesítés, véráldozat, megégett gyerek, az apaság kérdése: ez már tényleg tiszta Dallas.

Ha a végjáték szapponoperákra emlékeztető meseszövésével az volt a rendező szándéka, hogy a történetet valamilyen módon ismét visszacsatolja a címhez, jelzem, csak részben járt sikerrel. Bobby, Samantha, Jockey, Pamela szövevényes sztorija nem bír egy olyan központi szállal, hogy egyértelmű volna a néző számára a Dallas Pashamende és az amerikai sikerszéria közötti párhuzam. 

Tényleg kár ezért a filmért – a szemétbánya és az ott bóklászó, többségükben gonosszá, kisstílűvé és amorálissá lett emberek képe olyannyira meghatározó látvány, hogy napokig elkíséri az embert. Csak ezt az agyonbonyolított, kínos szerelmi szálat tudnám feledni.