Giallo = sárga. 1929-ben a Mondadori Kiadó rikító sárga borítókkal kezdte el megjelentetni a főként amerikai ponyvaregényeket, a Scherlock Holmes-féle whudunit-okat és az Edgar Wallace nevével fémjelzett rémkrimiket (a színről névadás ötlete a franciáktól jött, ők noir-nak nevezték el a maguk bűnügyi történeteit, és az olaszok se akartak lemaradni). 1963 és Mario Bava. Az olasz horror megteremtője előbb elkészítette A lány, aki túl sokat tudott című thrillert (tisztelgés Hitchcock előtt), majd rögtön utána a Blood and Black Lace-t (ami a Profondo Rosso mellett a másik legfontosabb giallo). Ekkortól kezdték használni a giallo-t mint filmes műfajmegnevezést (nota bene Olaszországban minden thrillert giallo-nak hívnak, nemcsak az olasz készítésűeket, a világ más tájain viszont egy specifikus fajtaként kezelik, amelyben – bár nem ilyen egyszerű a helyzet - bőrkesztyűs-bőrkabátos gyilkos van, meztelen nők, sok vér, valamint a stilisztika visz mindent). 1969-ig évente csak egy-két ilyen film készül, ez az időszak a protofázisa a thriller és horror elemekből építkező giallo-nak (nem dönthető el, hogy melyik a dominánsabb, amúgy is bizonytalan a határvonal a két metazsáner között).
Dario Argento producer apja révén (aki később fia filmjeit is finanszírozta) már gyerekként megfertőződött a filmek iránti szenvedéllyel. Először forgatókönyveket írt (ő a Volt egyszer egy Vadnyugat társ-forgatókönyvírója Bernardo Bertoluccival, neki köszönhetjük a finálét), majd 1969-ben leforgatta a Kristálytollú madarat (rövidfilmes vagy rendezőasszistensi előzmény nélkül). Hatalmas közönségsiker, mindenki giallo-t kezdett el készíteni. Argento is (Kilencfarkú macska, Négy légy a szürke bársonyon - ez az első három filmje az ún. Animal-Trilogy), egy kis kitérő után (érdektelen történelmi film, teljes bukta) jött 1975 és a Profondo Rosso.
|
| Egyfajta Nagyítás-hommage |
Egy Olaszországban tartózkodó angol zongoraművész, Marcus Daly (David Hemmings) szemtanúja lesz egy, a saját lakóházában elkövetett gyilkosságnak. Az áldozat egy médium (Macha Meril), aki a pár órával korábban tartott parapszichológiai előadásán megérezte egy, a nézőtéren ülő gyilkos gondolatait, és megjósolta saját halálát. Marcus Daly-t egy riporternő, Gianna Brezzi (Daria Nicolodi, Argento élettársa volt sokáig) a gyilkosság helyszínén lefényképezi és vezércikként megjelenteti („Láttam, ki gyilkolt!”), innentől kezdve már a zongorista élete is veszélyben forog. A rendőrség idióta és nemtörődöm, sőt Marcus-t gyanúsítják, ezért kénytelen nyomozásba kezdeni (amiben segítségére lesz a riporternő), hogy megtalálja a bőrkesztyűs-baltás gyilkost, bizonyítandó ártatlanságát. Azonban a rejtély megfejtéséig rengeteg vérnek kell folynia…
Ahogy az a fentiekből kiderül, nem a történet eredetisége teszi naggyá ezt a filmet. Sokkal inkább az a sok finom apróság, amely a felszín alatt bújik meg. A Profondo Rosso a whudunit-szál mellett/mögött éppoly fontos a férfiasság küzdelme is létjogosultságáért. Marcus Daly-t az egész film folyamán lenyomják a nők képletesen is, és valójában is (Gianna kétszer is megveri őt szkanderben), de végül felülemelkedik és győz a benne megbúvó maszkulin erő. Éljen a David Hemmings képviselte man power!
Argento magnum opusa főhajtás Antonioni előtt, egyfajta Nagyítás-hommage: ugyanarra a problémára épül (érzékelés/látás-értelmezés lehetetlensége), sőt Argento még ugyanazt a főszereplőt is alkalmazza (intertextualitás létezett már Tarantino és a posztmodern előtt is), a különbség annyi, hogy Antonioninál David Hemmings fotósból válik detektívvé, itt zongoristából (de mindkettő művész).
Szó sincs sajátos remake-ről, Argento reménytelibb, nála a nyomok megfejthetők, értelmezhetők, nem úgy, mint a Nagyításban. A cselekményt is az hajtja előre, hogy megoldást kapjunk, a mystery-re fény derüljön (Antonioninál a gyilkos kiléte irreleváns). Hiába a nyomozás-narratíva (ez zsákutca), a film végén a leleplezés abból következik, hogy Marcus értelmezni tudja a médium házában látott nyomokat, amely racionálisan nem megfogható, fizikailag rekonstruálhatatlan, csak a főszereplő látta (ez az Antonioni-hagyaték beépült a giallo-ba, főleg Argentóéba, az olaszok elnevezték testimone occulare-nak, angolul kifejezőbb: eye-witness). Az irracionális gyilkos-felismerésből is következően a cselekmény néha kissé illogikus (vannak nagyobb döccenők), kissé a freudi háttér is elavult, Hitchcock óta sokat használták már, de ez nem igazán bántja a néző lelki világát, megbocsátható, egyrészt mert a sztori nem annyira lényeges, másrészt mert a formalizmus és a „murder scenes” mindent visznek.
 |
| Brutalitás... |
Argento igazi tehetsége abban rejlik, ahogy egy zsánerművet stilárisan gyönyörűvé tesz, és a Profondo Rosso a legszebb filmje ebből a szempontból. Festői kompozíciók, virtuóz kameramozgások, precíz vágás és a színekkel, sötétséggel való játék. Argento eme védjegyeit ettől a filmtől kezdi tudatosan alkalmazni. Ahogy a gyilkossági jelenetek is ebben a moziban válnak igazán „kiadóssá”. Sem a Kristálytollú madárban, sem az Animal-Trilogy másik két részében nem voltak ennyire precízen felépítve, nem voltak ennyire hosszúak, sőt különlegesek, különbözőek se. A Profondo Rosso a bárddal, késsel, vízzel és lifttel ölés egész tárházát vonultatja fel (a fürdőszobai vízbefojtás a horrortörténelem legszebben megírt jelenetei közé tartozik). Tehát brutalitás és vér bőven van (már a cím is erre utal), az amúgy tényleg rendkívül kegyetlen gyilkolások vérességéből Argento formalizmusa idegenít el (de csak egy kicsit), pont annyira, hogy az élvezeti szint a legmegfelelőbb legyen. Ebben nagy szerepe van a zenének is. Argento stílusának egyik védjegye a Goblins prog-rockja, a rendező és az együttes legendás együttműködése a Profondo Rosso-val kezdődött, és azóta is tart (előtte egy másik zseni, Ennio Morricone volt a zeneszerzője). A gyerekdal, ami minden gyilkosság előtt megszólal, valamint a sejtelmes, de nem horrorszerűen sejtelmes basszusgitár-szintentizátor zene rengeteget hozzátesz az amúgy is erős atmoszférához, nincs alárendelve a vizualitásnak, önálló életet él, és nem mellékesen minden idők egyik legjobb horrorzenéje.
 |
| ...és vér |
Ahogy a filmtörténetben már sokszor előfordult, hogy egy remekmű az adott zsánerkorszak végét jelentette, mint például A gonosz érintése a noir-nál, úgy a Profondo Rosso is a klasszikus giallo-éra zárófilmjének tekinthető. Utána már lényegesen kevesebb hasonló műfajú film készült, Argento is inkább a misztikus film felé fordult (így készül el az életmű másik csúcspontja, a Suspiria), Amerikában is szerencsét próbált (nem jött össze a nagy áttörés), majd később visszatért a giallóhoz, és manapság már csak ő készít ilyen filmeket Olaszországban (Álmatlanság, A kártyajátékos), de már egyik sem éri el a régi nívót.
A Profondo Rosso egyike azon kevés horrornak/thrillernek, amely egy zsánert úgy emelt művészi színvonalra, hogy közben nem forgatta fel gyökeresen, minden szerzőisége ellenére megmaradt műfajfilmnek. Argento filmje igazi szórakozás, abból a fajtából, amelyet csak harminc évvel ezelőtt tudtak készíteni.
