Renoir memoir

Az Osiris Kiadónál megjelenő, immáron több mint harminc filmes könyvet számláló sorozat Zalán Vince nevéhez fűződik, a Renoir írásaiból összeállított kötet, az Életem és filmjeim kapcsán Kelecsényi László filmkritikus beszélgetett a szerkesztővel. Kelecsényi szerint a sorozat eddigi darabjainál (Bazin: Mi a film? Bíró Yvette: Időformák) ez a memoár jóval könnyedebb olvasmány, a Renoir munkásságát kevésbé ismerők számára is élvezetes olvasmány lehet, hiszen nemcsak közvetlenül a filmekről, hanem egy személyiségről és a hozzá tartozó világlátásról is szól.

A beszélgetés elején rögtön halálhírét keltették a filmbarátok számára nagyon kedves sorozatnak, aminek Zalán Vince azért örült, mert hátha így válik örökéletűvé. A szerkesztő azonban elismerte, hogy a kezdetben évente akár öt kötetet is produkáló sorozatban valóban kénytelenek voltak átállni évi egy-két megjelenésre, hogy életben tudjanak maradni. A sorozat tehát nem tűnik el, csak lecsendesedik.

A stúdiófilm és az utcafilmezés közötti híd Balra Jean Renoir

Kelecsényi László szerint Renoir harmincas években született írásaiból egyértelműen a Truffaut és Godard nevével fémjelzett szerzői filmes esztétika olvasható ki – azaz jócskán megelőzte a korát. Renoir első filmje 1924-ben született, amikor az avantgarde még fénykorát élte. Zalán Vince elmondta, hogy Renoir neve egyet jelent a két világháború közötti francia filmművészettel, de tulajdonképpen a stúdiófilm és az utcafilmezés közötti hidat teremtette meg. Elhatárolódott a stúdiószemlélettől, és az egyik első volt, aki saját, személyes, belső világát vitte vászonra. Könnyed, lezser stílusa és kamera használata miatt is tekinthető az első újhullámosnak. Későbbi írásaiban is rajongott a Jules és Jimért, a legjobb francia filmnek tartotta – tagadhatatlan, hogy Truffaut programadó filmjében jócskán találhatók Renoiros ízek. André Bazin a Renoirről szóló írásaiban kimutatja, hogy a filmtér kihasználtságában és kamera-használatban Orson Welles elődjének is tekinthető.

Renoir egy másik határátlépést is megejtett: a némafilmezésről (pályatársaival ellentétben) könnyedén átállt a hangosfilmre. Zalán Vince szerint nem szabad elfelejteni, hogy nem mindennapi családba született: édesapja August Renoir festő volt, és egy olyan szellemi körben nőtt fel, amely igencsak nagy hatással volt rá. Az apai festmények ára pedig később anyagi fedezetet és szellemi biztonságot nyújtott a filmek készítéséhez. Renoirnak parafa-elmélete is arról szólt, hogy sodródni kell az árral, a megfelelő hatások el fogják érni. Ez a belső szellemi egyensúly tette lehetővé, hogy nem erőszakolta a gondolatait a nézőkre, könnyed érzékletességgel tolmácsolta az átadandó tartalmait. (Renoir egyébként azon ritka rendezők egyike, akinek az összes filmje elérhető a Magyar Nemzeti Filmarchívumban.)

A sors mégsem volt hozzá kegyes, nem adatott meg neki a szemtelen, pimasz filmeket termelő öregség: amerikai tartózkodása után nem sikerült visszailleszkednie a francia mozgókép világába.

A könyvbemutató után Renoir 1931-es filmjét, A szukát tűzte műsorára az Uránia Nemzeti Filmszínház. Felvezetésképpen Zalán Vince elmondta, hogy az első vetítései után olyan cikkek jelentek meg, hogy a film egy igazi fertő, rossz hatással lehet a fiatalokra, semmiképpen se nézzék meg – ennek eredményeképpen tódult rá a nép, ahogyan a bevezető után a közönség is.