Adott az infantilis műsorvezető: Tilla, adott a vérprofi zsűri: Kishonti Ildikó, Novák Péter, Keveházi Gábor, enyhén súlyfelesleges koreográfus, egy szerb-magyar nyelven táncoló balerina, és Juronics Tamás, eredetileg a szegediek nagybölény vezértáncosa. Az ő empátikus/fenyegető jelenlétükben nem lehet csak úgy botladozni. És mégis! Az ország minden tájáról több ezren gyülekeztek a próbafelvételre, abban a naiv hiszemben, hogy ők mind tudnak… délcegen kiállni! pördülni! jól táncolni!’ – no, ez sok víg percet hozott nézőnek, zsűrornak. Vígat?! – olykor majd’ megszakadtunk a pályát tévesztő jelölttől, mégis mit mondhatott neki anyukája, barátnője vagy a kedvese az otthon bemutatott próbaszám láttán.
 |
| Az ő empátikus/fenyegető jelenlétükben nem lehet csak úgy botladozni |
Mert például megjelent ország-világ előtt egy lenyűgözően nyakigláb, Walt Disney-tervezte pipaszár végtagokkal, magát rock-táncosnak vélő ifjonc, várt a felvezető zenére ’póz’-nak vélhető állapotban s produkcióját táncnak ugyan nem, de valamiféle ’levegő-hajtogatásnak’ definiálhattuk, közben a bandita kameramanokkal, akik hosszan pásztázták a zsűritagok arcát is: rángások, vigyorok, dühödt reakciók, és így tovább…a pipaszár-ifjoncot nem is volt könnyű ’elő-válogatás’ címén lerázni, az effajta makacskodás külön műfajt érdemelne, annyian vélték önmagukról, hogy pódiumra termettek és „alkalmatlan bitorló az, aki képtelen erre ráismerni”.
Régebben másként volt. Akit szégyenszemre kiszelektáltak: sírt, pityergett, elkullogott, némán forralt bosszút vagy esküdött magában világszenzációra hajazó ’ki tudja mit?’ Milos Forman egykori New York-i versenyzői még droggal is vigasztalták sebzettségüket, de a visszapofázás esélye nem jutott eszükbe. Így változik a világ.
A másik végleten a ritmus tehetsége a végtagokba költözött: sorra kerültek elő vérbeli táncosok, rájuk bőven ráfér majd az iskolázás, a kínzó tréning, az ismétlések torokszorító órái, de -- túl a tehetségen -- mindegyikben ott rejlik a spanyol népnyelv fogalmazta ’duende’, vagyis a halálos szorongatás, amiért érdemes táncot nézni, befogadni. S ez rögtön illett a zsűri fazonjához is. Kishonti Ildikóból is kibújt a démon. Meghatározott pillanatokban Keveházi Gábor is újra táncossá vált, előpattant, egy-egy gesztusával többet mutatott a nyaktörő táncos életből, mintha könyvtárnyit magyarázott volna. Novák Péter hujjogott, csujjogott. Juronics Tamás fenyegető és gyöngéd énjéből a lehetséges jövő sugárzott: „én így csinálom, te úgy fogod, de gondoskodunk róla, hogy ne érd be kevesebbel!”
 |
| A másik végleten a ritmus tehetsége a végtagokba költözött |
Kihullott az ocsúja. Roppantul figyelték egymást meg a zsűrit a döntős jelöltek. És viszont. Kishonti ördöngős modorában közölte is az egyik delikvenssel: „rajtad lesz a szemem!”. Ilyenkor sírni illik? Vagy vihogni? Mi, nézők árgus tekintettel leshettük: egyfelől azt, mire buknak a profi tánctanárok, másfelől meg azt, hogy milyen titkos elvek alapján keverik a döntő fordulóinak kártyáit? A fokozott hevületű műsort, a leendő párok párosítását, a „dance” meg az „akrobatika” kavargatását, a nosztalgia és a menő divat arányosítását, hogy a várható nézőszám kecske = káposzta alapon nyomassa a nagymamákat + a tiniket. S vegyük hozzájuk a fotogén közjegyzőket. Az sms bevétel-milliárdokról már korábban írtam. Most is úgy gondolom: lesznek még egyéb meglepetések. Esetleg szerződött kiugrások. Módjával. Hiszen a tánc ún. műfajai gyerekkortól indulnak és biológiai/genetikai csoda kell ahhoz, hogy valaki, mint Medveczky Ilona, nyugdíjkorhatáron túl is uralja a pódiumot.
