Elmentek az angolok, maradtak a tehenek, ahogy egy, a helyi jellegzetességeket megéneklő kanpuri bárd dalolja. Kanpur nem nagy város, 3 millióan lakják (sic!), de ipari központ létére nem ritkán napszakokra, munkaidőben is kimarad az áram, főleg a lakossági. Ami azért baj, mert a víznyomórendszerek se működnek, sem a légkondi a bőven negyven fok feletti nyárban, de még a mennyezeti és egyéb ventillátorok sem. Kanpurban is, ahogy mindenhol, a szegényebb negyedeket sújtja az életet, kisüzemek, kézműves műhelyek munkáját ellehetetlenítő áramkimaradás. Pedig Kanpur volt India Manchestere, tudjuk meg az Áramvonal című filmből, még az angolok után is egy ideig, mára viszont a helyi (és a választások idején a nagy) politikai erők martalékává lettek a hétköznapok.
Áramvonal
Ebbe a káoszban – legalábbis európai szemmel nehéz a hatalmas tömegek sajátos mozgásában észrevenni a rendszert – él és „dolgozik” a filmbeli Robin Hood, az illegális árambekapcsoló, azaz áramtolvaj, a szegények hőse, aki élete kockáztatásával áramot visz oda, ahová a helyi elmű nem. És persze jönnek a tisztogatások, új főadminisztrátor (egy nő) érkezik a kanpuri elmű élére, erős kézzel próbálva az elmaradt – a hivatalos fogyasztás, nem létező mérőállás híján nem számlázott - áramdíjakat behajtatni, akár rendőri erőszakkal is. Egyféle polgári engedetlenségi mozgalommá fajulnak a lakossági rezsicsökkentő hős ténykedését követő tiltakozó események – mivel retorzióként pénzbüntetések sora és az áramszolgáltatás megvonása a hivatalos fél reakciója. A gazdagoknál – a főelműs hivatalnoknőnél is – természetesen fényárban úsznak a légkondis, teremnyi szobák, a kertben smaragdzöld füvön gyephokizik a családfő a kisfiával – móka, kacagás.
Áramvonal
Végül mégis a Toldiban sikerült zárnom a fesztivál harmadik napját is, itt érzem igazán moziban magam – ha lehet ezzel a reklámízű szöveggel élnem. A mozi legyen közösségi hely, ahol haverokkal lehet találkozni, olyanokkal, akiknek a mozizás életforma, ahogy a hetvenes évek második fele óta, azaz kamaszkorom óta nekem is. A Toldiban láttam többek közt a Florida a paradicsomot, és, ha jól emlékszem, néhány évvel előtte, '77 nyarán Cassavetes-től a New York árnyait. De itt volt sokáig a BBS is, a pincében a filmraktár, tele hatalmas, kerek fémdobozok alatt roskadozó polcokkal. Itt dolgozott egy darabig Ujj Zsuzsi is, a Csókolom énekesnője, s bár nem ez volt a BBS – fénykora, de még folyt a filmek gyártása, zajlott az élet. Mára már a BBS puszta archívum - ami azért nem kis dolog. Legalább nem lett kihajítva a múlt egy óvatlan pillanatban.
Coming out - leszbikusok és melegek az NDK-ban
Két másik filmet viszont a Művészben néztem meg, ahol, bár nincs az előbb említett közösségi létnek már nyoma sem, szintén jól be lehet vackolódni a nézőtérre, a termek még őrzik a régi vágású mozik hangulatát, és a büféje sem kifejezetten pláza jellegű. A művész is az artmozi hálózat tagja, nem véletlenül vállalja fel az LMBTQ – film fesztiválokat. Utóbbi eseménysorozat alig néhány nappal a Verzió előtt ért véget - szinte észre sem veszi az ember a leszbikus és meleg mozgalmak történetét egy új szállal gazdagító Coming out - leszbikusok és melegek az NDK-ban című német film alatt, hogy egy másik fesztiválon van. Az NDK-ban 1968-ban törölték el a homoszexuálisokat büntető 175. paragrafust. Addig, ahogy a film egyik ötvenes szereplője meséli, titkos találkahelyeken tudtak csak összejönni, beszélgetni, együtt lenni a melegek és leszbikusok, mivel a szocialista erkölcs számára elfogadhatatlan volt a jelenlétük. A szocialista erkölcs, szintén a szereplők vallomása szerint, kifejezetten konzervatív volt a család vonatkozásában. A hatalom az anyát istenítette és a gyermekszaporulat növelést, amit családpolitikájával sikeresen meg is valósított a korabeli állam. A filmben bemutatott, a szocializmus ideje alatti mozgalmakban résztvevő és a korszakban coming out-oló, azaz másságukat felvállaló szereplők közt felbukkan egy hajdani Stasi – ügynök is, akit melegsége okán megzsarolva szerveztek be. Érdekes, történeti értékű vallomásokat hallunk az NDK-beli egyenjogúsági mozgalom kialakulásáról, például arról, hogy az egyház mennyire aktívan támogatta - belső tevékenységi csoportjai körébe vonva – a meleg csoportok létrehozását.
Coming out - leszbikusok és melegek az NDK-ban
A visszaemlékezések mellett rettentően sok archív fotó és korabeli home movie bejátszás segítségével tárulnak fel a hajdani NDK ikonikus helyei - mint például az „Alex” (Alexander Platz) az egyik legnépszerűbb meleg találkozóhelyként -, valamint fény derül a mozgalom történetének legendás évfordulóira, az 1972-es Május 1. -i felvonulásra, ahol „Mi is itt vagyunk” feliratú transzparensek alatt először vonultak fel a melegek – és velük a leszbikusok is. A megszólalók közti nők azért elmesélik, hogy még a leszbikus „konferenciákon” is a jobbára a meleg férfiak ragadták magukhoz a szót, mintegy macho módon „lesöpörve” a leszbikusokat ... – mért is nem csodálkozunk ezen? Egy NDK-t is megjárt angol mozgalmár kalandosan hősies akciózásának részleteibe is beavatódunk az 1978-as havannai Világifjúsági Találkozó kapcsán. És kiderül az is a visszaemlékezésekből, hogy a párt a 175. paragrafus megszüntetése után sem óhajtott coming out-oló tagokat a soraiban látni, még a nyolcvanas években sem . A számos archív felvétel között vágóképek gyors egymásutánján láthatjuk, premier plánban, a hírhedt Brezsnyevi smártechnikát, amin ma már felszabadultan kacagunk. Ha kacagunk. Mert a tragédia is ott lappang a filmben – hiszen végigkíséri a visszaemlékezéseket a FAL első áldozatának, egy alig húszéves fiúnak a története, amit folyamatosan mantráz a fiú bátyja, aki az egyik emlékhelyül szolgáló őrtoronyban az odalátogatóknak újra és újra feleleveníti a gyilkosságot, amelynek a nyugat - Berlinbe átmenekülni szándékozó öcs áldozata lett. Miközben úszva próbált menekülni, a nyakán érte a lövés. A beceneve „baba” volt, mert – a báty verziója szerint - elegánsan öltözködött és a meleghez hasonlóan udvariasan közeledett mindenkihez. Jellegzetes történet a báty interpretációja ez az egész „ügy” szempontjából, hiszen ő máig is, több évtized múltán is ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy a testvére nem volt meleg, csak a nyugat- és kelet-berlini mozgalom szerette volna az ügy számára a történetét kisajátítani. Úgyhogy, messze még az alagút vége – de legalább látszik a fény, így is összegezhetnénk a film ars poétikáját. Megszólal a filmben egy, az aranylakodalmuk előtt álló férfi-pár is, akinek egyetlen óhaja az volt, hogy normális életet élhessenek. Meghitt családi vacsorájukat, és egybekelésük archív fotóit látva úgy tűnik, ez nem csak illúzió.
Ahol a menny a poklot éri
A harmadik nap harmadik filmje – nem pont ebben a sorrendben – a legszívfacsaróbbak egyike, amit valaha láttam. A jávai forróvizes kráter kén-kitermelőinek hátborzongató életét mutatja be az Ahol a menny a poklot éri című alkotás. Kezdetben nem nagyon értjük, hogy a paradicsomi jávai esőerdő lakók miért hajtogatják, hogy a családjuk eltartásáért vállalják a kénköves bűzben, mérgező gázok közti hegymagason, családjuktól elszakítva, napi 5 dollárét ezt a testet – lelket ölő munkát, ha állatokat is tarthatnak, földet is művelhetnek. A szereplők szerint a legújabb, két, három, négy, ötéves -forma gyermekeik jövendőbeli iskoláztatásáért folyik a sziszifuszi munka, ami valóban sziszifuszi: éjjel indulnak, hogy többórás munkával kitermeljék a 70-100 kilós, kéntartalmú tömböket, amiket aztán úttalan hegyi utakon cipelnek nap mint nap az olvasztóba, vállukon ingó kosarakban.
Ahol a menny a poklot éri
Aztán felfogjuk, hogy mit jelent számukra a jobb élet: a pénzkereset egyéb, kevésbé lélekölő formáit, amit az apák óhajtanak biztosítani gyermekeinek, az egyik például egy kis bolt bérlésével a lányának, és egy mopeddel, hogy be tudjanak járni a hipermarketbe, a piacra, megvenni az egyéb „szükséges” holmikat, ruhákat, játékokat, műanyag rizs- és tészta szűrőket, konyhai eszközöket, fakitermelő késeket, háztartásba kellő szerszámokat ... és még sorolhatnánk tovább a civilizáció kellékeit. Nem gondoltam volna, hogy akkor fogom először elsírni magam a fesztiválon, amikor a nagypapa korú, negyven éve kénkitermeléssel foglalkozó jávai – erdei ember, markában néhány dollár értékű papírpénzt szorongatva belép a GIANT multihálózat neonfényárba úszó hatalmas rakterébe, hogy megvegye lányának a kommersz lógatós teát, az étolajat, unokájának a cukorkát, miegymásokat. Szívfájdító, hogy ezért folyik a küzdelem. Hiába, pénzt nem fial a kecske, amit csak a végső esetben, gyógyszer fejében adna el az egyik fiatal kénbányász. Ez az én ATM – em, teszi nevetve hozzá. Felbukkan a kalandkereső, természetimádó, idilli tájon bámészkodó, kráterturizmust hajkurászó külföldi kiránduló mellett a bányatulajdonos is, ahogy az A38 hajóról ismerős, fából és bőrből rittyentett elegáns karosszékben terpeszkedve, szemérmetlenül belevigyorog a kamerába, bizonygatva, hogy a kénkitermelés nem ártalmas az egészségre. Az egyik spanjával meg is etet egy darabkát – maga nem eheti, mert fél, hogy a gyógyszere reakcióba lép a kénnel.
Ahol a menny a poklot éri
Olvasd el a többi beszámolónkat is a 10. Verzióról!
