60. Cannes-i Filmfesztivál 5.

Gus van Sant filmje a Paranoid Park Blake Nelson regényének filmváltozata. A történet hőse egy gördeszkás tini fiú Alex (Gabe Nevis), aki véletlenül egy éjjeli őr tragikus halálának okozója lesz. Az egyik idősíkról a másikra bravúrosan gördülő, töredezett szerkezetű történet elemei csak a végére kerülnek a helyére, amikor végre kerek egésszé állnak össze az addig alaposan összekavart kirakós játék részecskéi. Mindezt Christopher Doyle álomszerűen kusza és gyakran elmosódó képei teszik teljessé. Nem csak témájánál fogva komolyabb, sőt komorabb a film, de jellegzetesen amerikai helyszínétől és szereplőitől eltekintve ez mondható a legkevésbé amerikainak. Amint azt a rendezőtől megszokhattuk amerikai tájakban és amerikai problémákkal dolgozik, de megközelítésében sokkal inkább az európai mozi hagyományait követi. A Gerry képi világát például Tarr Béla inspirálta, akit Gus Van Sant egyik kedvenc rendezőjeként emleget. (Most pedig úgy hozta a sors, hogy a Paranoid Park éppen A londoni férfi ellen versenyez az Arany Pálmáért.)