A tizenhét éves Friedmann Endrét, 1931 májusában Budapesten tartóztatták le baloldali tevékenysége miatt, amely Horthy Miklós rendszere ellen irányult. Szüleinek már másnap sikerült kihozniuk a börtönből, de csupán azzal a feltétellel, hogy érettségi után azonnal elhagyja az országot. Így a fiatalember Berlinben élt tovább, ám két évvel később - Hitler hatalomra jutásakor - származása miatt Németországból is távoznia kellett. A következő állomás Párizs volt, ahol barátságot kötött André Kertésszel és Henri Cartier-Bressonnal, akiket ma már szintén a legnagyobb fotósok között tartanak számon.
Párizs szerelmet is hozott a fiúnak. Itt ismerkedett meg Gerda Pohorylle-lel (művésznevén Gerda Taroval), aki nem csak társa lett, de megalkotta Robert Capát. (A legenda szerint a név Frank Capra hollywoodi filmrendező nevéből ered.) A talpraesett lengyel lány sorra járta a francia újságok szerkesztőségeit, és a képet Robert Capa, a nagy sikerű amerikai fotóriporter munkáiként mutatta be. A blöff bejött, a szerkesztők sokszoros áron vásárolták meg a felvételeket, ellenben a huszonkét éves pesti fiúnak fel kellett nőni a feladathoz.
Aki Robert Capát csinált belőle, Gerda Taro
Capa rászolgált a bizalomra, hiszen első megbízásai egyikében készítette el leghíresebb fényképét, a spanyol polgárháborúban fotózott A milicista halálát. Hiába vesztette el szerelmét a háborúban (akit a brunetei csata fotózása alkalmával egy tank halálra gázolt), Capa szenvedélyévé és életformájává vált a háborús tudósítás. Összesen öt háborút fényképzett végig (a spanyol polgárháborút, a kínai ellenállást a japán megszállókkal szemben, a második világháború európai hadszíntereit, az első arab-izraeli háborút és a francia-indokínai háborút), és bár megjárta Hollywoodot, mulatott filmsztárokkal (Gene Kelly-vel, John Hustonnal, vagy szerelmével, Ingrid Bergmannal), mégis a harcmező vonzotta. Ez lett a veszte, ugyanis 1954 áprilisában, negyven évesen Capa a Vörös-folyó deltájában begázolt egy rizsföld szélére, hogy fotózni tudja az előrenyomuló francia szakaszt. Ekkor rálépett egy aknára és meghalt.
Capa werkfotója Ingrid Bergmanról és Alfred Hitchcockról
Kardos Sándor:
Miért nem használt Capa teleobjektívet? - mert úgy gondolta: "Ha nem elég jó a képed, nem mentél elég közel". Mindig eszembe jut vele kapcsolatban, hogy bámulatos, ahogy a normandiai partraszállásnál az első partra lépő amerikai katonát szemből fényképezte le. Hiszen neki így előbb kellett kiérnie a partra. Különleges ember volt; amikor a koszos negatívjai miatt bírálták, az mondta, hogy ahol emberek halnak meg, őt nemigen érdekli a technika. Művészként is inspirál: akár harctéri, akár politikai riportot csinált, mindig átsütött rajta a közvetlen élet.
Leghíresebb és legvitatottabb képe: A milicista halála
Kende János:
Nagyon régóta szeretem a fotóit. Korábban azt gondoltam, hogy csak jó dokumentumfotós, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon jó fotós is, mert nem csak közel megy az akcióhoz, de nagyon jól is komponál. Amikor még nem volt ennyire híres itthon, egy általam fényképezett filmbe bele is csempésztem A milicista halála című fotóját. Ugyanis a Fedőneve Lukács című filmben van egy jelenet, amelyben pont olyan beállításban, pont úgy esik el és hal meg a szereplő katona, mint Capa leghíresebb fényképén.
Spanyol légiriadó Capa szemével
Rév Marcell:
Minden fotójából árad a nagyvonalúság. Szokták mondani, hogy a fotó nagyon "zsigeri" műfaj, tehát akkor jó, ha az erőfeszítés nem látszik a képen. Hát Capa képein nyoma sincs erőlködésnek, elegánsan bízik abban, amit a keresőben lát. Hihetetlenül egyszerű és pontos. Ami először eszembe jut róla, az egy 1945-ös lipcsei képe, amin egy halott amerikai katona látható egy erkélyen. Valamiért nekem a háborús fotográfiáról mindig ez a kép ugrik be.
Halott katona az erkélyen
Koltai Lajos:
Robert Capa nagyon különleges számomra, ugyanis többször tárgyaltam egy amerikai producerrel egy játékfilmről, amely az életét dolgozta volna fel. Sajnos ez az alkotás végül nem készült el, amit azért is sajnálok, mert művészeti producerként vehettem volna részt az alkotás elkészítésében. A magyar származású fotós híres mondása, hogy "ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel", szerintem a filmművészetre is alkalmazható. Szabó Istvánnal közösen forgatott filmjeinkben is megfigyelhető, hogy mindketten nagyon fontosnak tarjuk az emberi arcok közelségét. Egy ilyen közeliben mutathatóak meg ugyanis a valódi emberi érzések, így tud megjelenni az igazi varázslat.
Capa híres fotója Pablo Picassoról
Szabó Gábor:
Ha meg kellene neveznem egyetlen képet, ami különösen nagy hatással volt rám, az nem egy fotó lenne, hanem a D-day partraszállásról készült sorozat (amire Spielberg is építette az egyébként szintén nagyon erős partraszállás-jelenetét). Ezek már szinte nem is egy fotós, hanem egy operatőr képei, akinek az anyagából csak tetszés szerint kiragadott kockákat látunk: mintha egy szubjektív jelenetet figyelnénk, ahol már nem is a klasszikus állóképkészítés terminológiái érvényesek, hanem az eseményben való jelenlevés, az átélt pillanat ereje, az érzet közvetítése, az ott leselkedő halálé, és az eszelős, végzetes, lidércszerű pillanaté, ami soha nem akar véget érni.
A D-day partraszállása
Fillenz Ádám:
Capa munkáinak legfontosabb aspektusai számomra a fotóriporter bátorsága, érzékeny szeme, és a fontos eseményekhez való közelsége. Első képét középiskolás koromban láttam, ami nagyon megmaradt bennem. Ez az a fotó, amikor egy golyó éppen eltalál egy katonát, és az a pillanat van megörökítve, mielőtt a földre rogyna holtan. Ez nagyon erős kép. De a Reichstagra kitűzött szovjet zászló szintén nagyon emlékezetes fotó.
Capa és Steinbeck az Oroszországban töltött hónapokról könyet írtak (magyarul Orosz napló címmel jelent meg)
Szaladják István:
Robert Capa egy szamuráj volt. A fotózásban szerintem két út van, az egyik a szamuráj útja, a másik a meditáció útja. A meditatív úton járók, elmélyednek a témában, hosszan előkészítik, eggyé válnak a kép témájával - mondjuk egy csendélet esetében. A másik út a szamuráj, a pillanat útja. Mint mikor a szamuráj harcol, párbajozik, elég a legkisebb hiba, ha elmulasztja pillanatot, amikor lecsaphat, az az életébe kerül. Ezen az úton a fotós eggyé válik az idő áramával. Ilyen a jó riportfotós is. Megérzi a pillanatot, és már azelőtt cselekszik, mielőtt az esemény megtörténik, mert ha csak épp a pillanatban cselekedne, nem előbb, akkor az a pillanat már el is múlt, lemaradt a történésről, mire az exponáló gombot megnyomja. Capa tökéletes szamuráj, aki nem elég, hogy a fotóban ismerte ezt a hozzáállást, magában az életben is ezzel a mentalitással élt. Konkrétan élet és halál határára ment minden egyes alkalommal. Az első kép, amit láttam tőle, A milicista halála. Ha jobban meggondoljuk, ő is kaphatta volna azt a golyót. Ebben a pillanatban is - élet és halál határán - tökéletesen komponált, mint a jó harcos, aki sohasem veszíti el a hidegvérét, és az éberségét. De Capának, az ő művészetének van egy magasabb dimenziója is. Ez pedig, hogy élet és halál határán hogyan nyílik meg a transzcendens, hogyan nyílik ki, és nyilvánul meg a szépség. Számtalan képet mondhatnék, de mégis nekem az egyik kedvencem a két motoros a földúton, és az esernyős ember, aki az út szélén áll, ha jól emlékszem, valahol Indokínában. Porzik az út a fényben, és ha jól gondolom, ő is egy motoron ülhetett, vagy autóban, úgy exponált. Az út két oldalán talán aknamező. A képnek szinte kirándulás hangulata van. Már önmagában a két motoros is szép, de az esernyős alak valahogy nagyon különös szépséget ad a képnek. Azt hiszem, ha az ember életében csak egy ilyen képet csinál, az már elég. Az ő nagysága, és inspiráló ereje abban áll, hogy ontotta az ehhez hasonló gyönyörű képeket életet és halált átlépve, és onnan visszanézve.
"Ha az ember életében csak egy ilyen képet csinál, az már elég."
Pohárnok Gergely:
Nem ismerek még egy olyan fotóst, akinek az élete legalább annyira ismert és izgalmas, mint az övé. Robert Capa nekem olyan, mint egy rocksztár, hiszen kamaszkoromban olvastam a könyvét (Kissé elmosódva) és azóta imádom. Talán nem vagyok egyedül vele, hogy A milicista halála volt az első fotó, amit láttam tőle. Ebben a képben benne van az a perverz kettősség, ami a legtöbb jó riportképben: egyszerre szép formailag és sokkolóan brutális tartalmilag. Lehet szép képet készíteni valakinek az erőszakos haláláról? Ráadásul ezt a pillanatot az a fiú kapta el, aki tizenévesen menekült el Budapestről egy fillér nélkül. 20 év múlva pedig megalapította a világ máig legfontosabb fotóügynökségét, amit egy hatalmas pezsgőről nevezett el! Boldog szülinapot, Capa!
Taro Capa gépén keresztül
