Filmhu: Nagyjából egy éve kezdtétek el játszani az Ernelláék Farkaséknál című darabot, melynek a játékfilm-adaptációja már Karlovy Vary versenyprogramjában vár a premierre. Mi indította el ezt a gyors folyamatot?
Hajdu Szabolcs: Tavaly előtt ősszel keresett meg Balázs Zoltán a Maladype Színháztól és felkért, hogy vigyek színpadra egy előadást, amiben teljesen szabad kezet kaptam. Általában sokféle ötlet van a fejemben, itt eleinte mégsem tudtam, hogy mivel fogunk foglalkozni. Egy ideje már nem fordulatokkal átszőtt történeteken gondolkodok, inkább arra figyelek, hogy képes legyek prekoncepcióktól mentesen, minél nyitottabban hozzáállni a minket körülvevő eseményekhez, illetve arra, hogy a bejövő hatások ne spekulációra, hanem gondolkodásra késztessenek. Megfordult tehát az irány: bizonyos gondolatokhoz keresek történetet.
A társulat két színésznője mellé magammal vittem Török-Illyés Orsolyát, Szabó Domokost és Gelányi Imrét, majd elkezdtük feltérképezni, vajon milyen kapcsolatok működhetnek közöttük, egyáltalán: mit jelentenek ők együtt. Ahhoz, hogy létrejöjjön egy történet, meg kellett találni a közös nevezőt, azt a témát, amiről mindannyiunknak van mondanivalója.
Forgatás a Hajdu család otthonában
Filmhu: Milyen metszéspontot sikerült találnotok egymás közt?
H. Sz.: A fő témák egyike a gyereknevelés és mindaz, ami ehhez kapcsolódik. Nagyjából azonos korú kisgyerekeink vannak és ezzel járó tapasztalatunk. Ezt a tapasztalati tőkét fektettük le alapnak, és úgy gondoltuk, hogy ha több, nagyon pontosan kidolgozott karakter van egymás mellett, akik különbözőképp viszonyulnak egymáshoz, ezek a viszonyok helyzeteket fognak generálni, melyek organikus egymáshoz kapcsolódásából lesz majd a történet.
A lehető leghétköznapibb szituációkat kezdtük el vizsgálni, például az altatást. Köztudomású, hogy a gyerekek soha nem akkor akarnak elaludni, amikor a szüleik szeretnék, és ez az apróság olyan konfliktusokat szíthat a két szülő között, amelyek már nem pusztán a gyerek elaltatásáról szólnak, hanem univerzálissá tágulva az emberi párkapcsolatról. Ilyen típusú alaphelyzeteket keresgéltünk, ezekből esténként dialógusokat írtam, amit másnap már próbálhattunk is. Fontos volt, hogy csak akkor menjünk tovább, ha a lehető legtermészetesebbnek érezzük az előrehaladás folyamatát. Kerültük a nagy fordulatokat vagy az extrém szituációkat, és minden forgatókönyvírói leleményességet félretéve csak arra figyeltünk, hogy ezek a helyzetek hogyan szoktak lezajlani a valóságban.
Megfeszített tempóban, de két-három hét alatt el is készült a szövegkönyv. Óriási segítséget nyújtottak a színészektől kapott visszajelzések, akik azonnal jelezték, ha valamit hamisnak éreztek, és rögtön alternatívát is javasoltak. Úgy vettek körül, mint egy szakértő dramaturgiai tanács.
„...a közönség szereti ezt a fogalmazásmódot” / Fotó: Pozsonyi Janka, filmhu
Filmhu: Elvégre a kezdettől fogva ott voltak veled, és ahogy mondod, a téma meghatározásában is részt vettek.
H. Sz.: Így van, és ugyan én írtam meg a szövegkönyvet, de erre csak az ő munkájukkal együtt lehettem képes. Egyszerűen, viszont kellőképp árnyaltan szerettünk volna beszélni a választott témáról, túlzások nélkül. Már az első előadások után lehetett érezni, hogy a közönség szereti ezt a fajta fogalmazásmódot. Ekkor vetődött fel először az ötlet, hogy csináljunk belőle filmet, mert semmi bonyolult nincs benne, nagyjából ugyanazt kellett eljátszani a kamera előtt, mint a színpadon.
Filmhu: Hasonlóan a Tamarához, amely ugyanilyen körülmények között született?
H. Sz.: Igen, ezt az egész munkamódszert ott valósítottuk meg először, annyi különbséggel, hogy a Tamarában rengeteg improvizáció volt, amit az Ernelláékban mellőztünk. A Tamara idején még nem éreztem magam elég felkészültnek, hogy improvizációk nélkül jussak el természetes dialógusokig. Egyszerűbbnek hittem, ha a színészek rögtönzéseiből írom át a szövegeket. Ma már viszont a diákoknak is inkább azt emelem ki az egyetemen, hogy az előnyei mellett mik az improvizáció hátulütői és a veszélyei. A színészek ösztönösen is fordulatokra törekszenek, melyek a legtöbb esetben klisék, egy ponton pedig túlságosan dominálni kezd az ego, ami minden lényeget a háttérbe szorít.
Török-Illyés Orsolya a film egyik jeleneténben
Ezzel együtt a Tamara tulajdonképpen a párja ennek az előadásnak vagy a filmnek. Ugyanúgy karakterekből indulunk ki, alapvetően megmaradt a négyes felállás két párral, csak egy másik életszakaszban vagyunk és egy eltérő problémakörrel foglalkozunk. Egyébként már most benne vagyunk egy harmadik projektben, amely ugyanebben a felfogásban készül. A téma más, a metódus viszont nagyon hasonló. Ez az előadás a debreceni Páholy lakásszínház produkciójában készül, Budapesten a B32-ben, Szegeden pedig a REÖK palotában fogjuk játszani idén ősztől.
Filmhu: Túl azon, hogy felmerült, mint ötlet, végül mi vezetett a film elkészítéséhez?
H. Sz.: Egyrészt a színházban egy év alatt talán ha kétezer ember láthatta a színdarabot, a film viszont a mozival, internettel, az esetleges televíziós vetítéssel vagy DVD-kiadással megsokszorozza azoknak a számát, akikhez el tudjuk juttatni a történetet. Játszhatjuk még színpadon éveken át, de ez most, a jelenben, ebben az értéket és mértéket vesztett időszakban az igazán fontos és hasznos.
Másfelől minden szereplő ott volt és készen állt, hogy forgassunk. Nekem elsődleges, hogy ha egy történet karakterein gondolkodom, akkor tudjam, hogy kik fogják őket eljátszani. Ez itt mindannyiunk tekintetében adott volt. E mellett ott voltak az operatőr tanítványaim a Metropolitanről, akikkel egy éven át erről a típusú megközelítésről beszélgettünk – szívesen eljöttek forgatni, úgy tekintettünk az egészre, mint szakmai gyakorlatra. Tizenhárom operatőrünk volt, mindenki kapott egy vagy két napnyi forgatási időt.
Nagyon fontos volt Muhi Zsófia és Herner Dániel lelkesedése és segítsége is, akik már az elejétől hittek benne, hogy ezt állami támogatás nélkül is meg fogjuk tudni csinálni. Minden filmnek van egy lelke, motorja – ez most Muhi Zsófi volt. Engem nagyon magával tud ragadni egy ötlet, de ahhoz, hogy ez ki is tartson, és képes legyek realizálni, szükségem van rá, hogy a körülöttem lévők is ugyanúgy lelkesedjenek. Amikor arról beszélgettünk más filmes szakemberekkel, hogy ez relatíve mennyire olcsó vállalkozás lenne, kiderült, hogy egyszerűen nem tudnak ilyenben gondolkodni, így nem is igazán vették komolyan az egészet. Akkor történt meg a fordulat, amikor kitűztünk egy dátumot és elhatároztuk, hogy onnantól ha törik, ha szakad, elindulunk. Ahogy kimondtuk, hogy szeptember 1-jén forgatunk, érdekes módon nagyon sokan elkezdtek csatlakozni hozzá, mert már nem egy absztrakcióról beszéltünk, hanem konkrét időpontokról. Nem arról, hogy ez a film lesz, hanem hogy van.
Filmhu: Milyen módszerrel próbáltál átültetni mozgóképre egy színpadi miliőt?
H. Sz.: Mivel a színház és a film nyelve teljesen más, bennem is voltak kételyek, hogy meg tudjuk-e ezt oldani úgy, hogy ne fényképezett színház legyen a végeredmény. Egy természetes, nem túl artisztikus mozgóképes nyelvet kellett kitalálnunk, ami mégsem teljesen dokumentarista, hanem van benne valami mozis jelleg. Viszont semmiképp sem arról szól, hogy precízen megkomponált képeket rakunk egymás mögé, mert egy család legintimebb szférájába kell bekerülnünk, ahol a legkisebb artisztikusság is már elidegenítő hatást keltett volna.
Ernella szerepében Tankó Erika - a háttérben Hajdu Szabolcs képet komponál
Filmhu: Már a beszélgetés elején utaltam arra a gyors tempóra, amelynek köszönhetően egy év alatt elkészült az Ernelláék, tulajdonképpen a nulláról. Ezzel szemben az általános gyakorlat szerint egy film esetében évekig folyik a munka, míg meglesz a végeredmény.
H. Sz.: Éppen ez az, amivel kapcsolatban kételyeim vannak. A filmek minőségén nem látszik meg a sok előkészület, mert semmivel sem jobbak a mostani mozik, mint a francia új hullám 60-as években, egyetlen kamerával és néhány baráttal leforgatott filmjei, vagy említhetném a 70-es évek német pezsgését Fassbinderrel, Schlöndorffal vagy Herzoggal. Ezek az emberek egyfolytában csinálták a filmjeiket, évente akár többet is. Bizalom és hit kérdése minden.
A filmkészítés csak gyakorlatban megismerhető, csak gyakorlatban elsajátítható, ezért kell csinálni, méghozzá folyamatosan. A technikai részét meg lehet tanulni reklámfilmezéssel vagy a televízióban, de a stílus kiforrása kizárólag szerzői gyakorlatban történhet meg. Tulajdonképpen ez is közrejátszott a döntésben, hogy vigyük filmre az Ernelláékat, és éppen ezért tartom valószínűnek, hogy a jövőben gyakrabban fogunk jelentkezni filmekkel, mint az elmúlt időszakban. Az, hogy ez milyen technológiával valósul meg, a lényeget tekintve másodlagos. Több dolog miatt is nagyon szeretem a celluloidot, de nem mindig adatik meg, és ami meghatározza film és nemfilm között a különbséget, az nem a celluloid, hanem valami spirituális dolog, ami vagy van, vagy nincs.
„Bizalom és hit kérdése minden.” / Fotó: Pozsonyi Janka, filmhu
Címlapkép: részlet a filmből Hajdu Szabolccsal és Török-Illyés Orsolyával.
