Filmhu:A hetedik kör eredetileg a tavalyi Szemle programjában szerepelt volna, de visszavonták a nevezést, mert nem készültek el addig. Olvastam egy esetleges decemberi bemutatóról, ám végül mégis az idei Szemlén láthatjuk először. Mi volt ennek a második halasztásnak az oka? Ha jól gondolom, már régóta készen van a film.
Sopsits Árpád: Igen, júniusban készült el a végleges változat. A forgalmazással kapcsolatban nem ismerem a pontos részleteket, erről a producer tudna többet mondani. Ha jól tudom, a halasztás oka elsősorban az volt, hogy a forgalmazó cég, mellyel eredetileg szerződést kötöttünk, megszűnt. Decemberben tudtuk volna legkorábban bemutatni a filmet, ám úgy éreztük, hogy témáját tekintve nem igazán illene a karácsonyi filmek sorába, ezért inkább úgy döntöttünk, megvárjuk a Szemlét a bemutatóval.
 |
| Mi az Én viszonya a világhoz |
Filmhu: A korábbi híradásokban még A hangya címmel szerepelt, a Szemlén azonban már A hetedik kör címmel láthatjuk…
S. Á.: A hangya munkacím volt, A hetedik kör címet a filmhez jobban illőnek éreztük, ezért változtattuk meg.
Filmhu:A cím, feltételezem Dante Pokoljára utal…
S. Á.: Igen, Danténál ez az öngyilkosok, istentagadók és a felebarátaiknak ártók köre, erre utal a cím.
Filmhu:A történetről mondana pár szót?
S. Á.: A film kiindulópontját egy megtörtént eset, két tizenéves fiú öngyilkossága adta. A hetedik kör azonban korántsem dokumentumfilm, nem annak a két fiúnak a sorsáról szól. Sokat olvastam a történtekről, ami nyilvánvalóan hatással volt rám, a két fiú története azonban csupán apropóul szolgált, hogy a kamaszlétről, kamaszöngyilkosságról beszéljek. A film egy héttagú „banda” világba vetettségéről, hitkereséséről, a magányról és a barátságról szól.
Filmhu: Gyerekekről lévén szó, elkerülhetetlen az összehasonlítás legutóbbi filmjével, a Torzókkal, bár korábban azt nyilatkozta, sok minden elválasztja a két filmet egymástól. A Torzókban a Kádár-korszak igen erőteljesen rányomja a bélyegét a gyerekek életére. Mi jellemzi a jelenkori történet társadalmi hátterét?
S. Á.: A hetedik kör esetében – reményeim szerint – éppen ennek hiánya lesz hatással a nézőre. A felnőttek jelenléte kevésbé hangsúlyos, a gyerekek magukra hagyatottan élnek a világban. A felnőttek felelőssége a történtek kapcsán vitathatatlan, ám a film nem mond ítéletet felettük. Ez egy állapotrajz, mely sokkal inkább arról szól, hogy mi az Én viszonya a világhoz, és mindez a kamaszok szemszögén keresztül bontakozik ki előttünk. A hetedik kör egy trilógia befejező részének is tekinthető, hiszen a Céllövölde és a Torzók után ez a harmadik filmem, mely a gyerek-, illetve a kamaszlét kérdéseit járja körül.
 |
| Dante a pokol hetedik körében Vergiliusszal |
Filmhu: A Torzók abban a korszakban játszódik, melyet még gyerekként élt meg, a jelenkor élményei azonban már felnőttként érték. Másképp ítéli meg ebből az aspektusból a gyerekek világát?
S. Á.: A mostani film kapcsán szigorúbban és pontosabban ítélem meg, annak ellenére, hogy ez egy szélsőséges esetet dolgoz fel. Másképpen látom a gyermekkor helyzetét, mint annak idején. A mai gyerekek sokkal több lehetőség közül választhatnak, mégsem tűnnek boldogabbnak. A szabadság nem minden réteg számára válik egyformán hozzáférhetővé, de tapasztalatom szerint azok sem boldogok, akik számára szinte minden adva van egy jobb életre, mert éppen az a bizonyos belső szabadság hiányzik.
Filmhu: Ön szerint mi lehet ennek az oka?
S. Á.: A társadalmi változások, illetve a nálunk igen furcsán alakuló vadkapitalizmus miatt az emberek magukba fordulóbbak lettek, az elidegenedettség érzése pedig erősebb, mint valaha. Régebben az azonos társadalmi réteghez tartozó emberek között működött valamiféle szolidaritás, ez ma már szinte teljesen hiányzik a társadalomból, legyen szó akár a felnőttek, akár a gyerekek világáról. A filmemben ezek a társadalmi jelenségek nem direkten mutatkoznak meg: óvakodtam a naturalista világábrázolástól, a megközelítés módja sokkal inkább szimbolikus, mint realista.
Filmhu:Hogyan talált rá a gyerekszereplőkre?
S. Á.: Egy igen hosszú, többfordulós válogatás során találtunk rá a szereplőkre. Munkatársaim több tízezer gyerek közül választották ki azt a néhány ezer jelöltet, akikkel magam is találkoztam. Végül körülbelül húsz főre szűkítettük a kört, akikkel egy felkészítőtáborban dolgoztunk tovább, hogy kiválaszthassuk azt a hét gyereket, aki végül szerepelt a filmben.
Filmhu: Képes egy gyerek olyan érzéseket közvetíteni, melyeket szinte alig ismer, vagy inkább érdemes olyan személyiségeket keresni, akik hasonlítanak az eljátszandó figurához?
S. Á.: Változó, nincs erre egy egységesen alkalmazható szabály. Egyikük színészileg képes hitelesen megjeleníteni egy figurát, másikuk pedig szinte azonos az eljátszandó karakterrel. A válogatásnak egy nagyon fontos szempontja volt, hogy egymáshoz hogyan viszonyulnak a szereplők, milyenek az egymás felé irányuló, spontán megnyilvánulásaik, egyszerűbben fogalmazva van-e „kémia” közöttük. Adott esetben ez a tényező felülírja az egyéni tehetséget is: volt olyan jelöltünk, aki bár rendkívül tehetséges volt, mégis kiesett a rostán, mert nem tudott az adott partnerrel megfelelő kapcsolatot kialakítani.
 |
| Világba vetettségéről, hitkereséséről, a magányról és a barátságról |
A felkészítőtábor – a megfelelő szereplők kiválogatása mellett – nem utolsósorban arról is szólt, hogy a szereplők jobban megismerjék egymást. A kialakult viszonyok sokszor nem a rendezői elvárások szerint alakultak, ezért a színészeknek olykor a sajátjukkal ellentétes érzéseket kellett megjeleníteniük a kamera előtt, és ez bizony nem volt könnyű.
Filmhu:Gondolom ezek a viszonyok sokat is változtak ez idő alatt…
S. Á.: Persze, ráadásul erre a korra ez még fokozottabban jellemző. Összeveszések, szerelmek tarkították a gyerekek mindennapjait, szerencsére saját önfegyelmük, illetve munkatársaim odafigyelése révén mindez nem befolyásolta a munkát.
Filmhu: Van valamilyen különbség a gyerek és a felnőtt színészvezetés között?
S. Á.: A gyerek kevesebbet kérdez vissza, mint egy profi színész. Ha a rendező őszintén, kertelés és hazugságok nélkül elmondja, miről szól az aktuális jelenet, és mit vár el tőle, a gyerek meghálálja ezt a bizalmat. Valakinél viszont nem ez a célravezető út, nem is igazán igényli, hogy mindent részletesen elmondjanak neki. Ilyen értelemben nincs egységesen érvényesíthető módszer. A különbség inkább abban rejlik, hogy egy gyerek sokkal inkább ki van szolgáltatva a rendezőnek, mert nincs semmiféle tapasztalata a színészi munkában.
A forgatás ideje alatt a gyerekek hosszú hetekig távol voltak a biztonságos családi közegtől, ezért igyekeztünk olyan légkört teremteni, amelyben biztonságban és kellemesen érzik magukat. Ez azért is fontos, mert a forgatás rendkívül fárasztó és kemény munka, melynek során óhatatlanul jelentkeznek a kimerültség okozta hullámvölgyek.
Filmhu: A fiatalabbak ráadásul meg is unják, nem?
S. Á.: Persze, és a gyerekszínészekre jellemző sajátosság, hogy egy idő után már nem tudják tartani a színvonalat az újra és újra megismételt jelentekben. Általában kifejezetten szeretem a fáradt színészt, mert kevésbé hozza a modorosságát, a gyerekekre azonban ez nem érvényes, mert ők inkább dekoncentrálttá válnak egy bizonyos ponton túl. Nincs meg bennük az a rutin, nem tudják ugyanazokat az érzéseket újra és újra előhozni, ezért felesleges is őket a végtelenségig gyötörni. Tapasztalatom szerint mindig az első három-négy felvétel valamelyike lesz a legjobb, akárhányszor ismételjük is meg az adott jelenetet.
 |
| A megközelítés módja sokkal inkább szimbolikus, mint realista |
Filmhu:Van valamiféle elvárása a Szemlével kapcsolatban? Mennyire fontos a kritikai elismerés?
S. Á.: Az ember nem saját magának készíti a filmjeit, ám számomra nem a kritikai elismerés fontos elsősorban, hanem az, hogy fel tudjam rázni a nézőket, hogy odafigyeljenek az általam felvetett problémára. Nem szeretnék álszent lenni, természetesen jobban esik a pozitív, mint a negatív kritika. Az üres dicséret helyett annak örülök a leginkább, ha észreveszik a szándék és megvalósítás közötti összhangot, vagy ha ez esetleg hiányzik, rávilágítanak arra, hogy mi ennek az oka. Kevésbé szeretem azt, ha egyszerűen felcímkéznek egy-egy filmet vagy alkotót, ami a mai kritikákban sajnos egyre gyakrabban előfordul. Ez nem jelenti azt, hogy nem jelennek meg olyan írások, melyek fontos meglátásokat, tanulságokat vetnek fel, de úgy gondolom, hogy én magam is elég kritikus vagyok a saját filmjeimet illetően. Talán emiatt alakult úgy, hogy nem igazán olvasok kritikákat, inkább a barátaimtól értesülök arról, ha valahol, valamit írtak rólam, vagy a filmjeimről.
Filmhu: Almási Tamás nyilatkozta egyszer, hogy ő nem befejezi a filmjeit, inkább csak abbahagyja, mert sosem tökéletesen elégedett azzal, amit viszontlát a vásznon. Ön hogy van ezzel?
S. Á.: Ahogy az ember változik a korral, mindig máshová tenné a hangsúlyokat. Én is nehezen engedem el a filmjeimet, szeretek az utolsó pillanatig dolgozni rajtuk. Egy mű – ameddig él az alkotója, és lehetősége van változtatásra – sosem tekinthető befejezettnek. Bizonyos szempontból azonban nem is lenne szerencsés, ha folyton kijavítanám a saját hibáimat, mert azok a filmek az akkori énem lenyomatai, így pontosan jelzik a fejlődésem irányát. Elégedetlenséget ugyanakkor nemcsak az idő szülhet, hiszen sosem tudom maradéktalanul megvalósítani azt, amit előzetesen elképzeltem. Hol nincs elég fény, hol nincs jó formában a színész, vagy éppen maga az ötlet nem bizonyul elég erőteljesnek – rengeteg kisebb-nagyobb kompromisszumot kell megkötni a kivitelezés során, melyeken akkor is bosszankodom, amikor összességében elégedett vagyok.
Filmhu: Ilyenkor a külső körülmények, vagy inkább a belső okok bosszantják jobban?
S. Á.: A külső körülménnyel az ember mentegetheti magát, a saját hibája kapcsán ezt nem teheti meg, ezért számomra ez utóbbi a rosszabb. Ez a két dolog ugyanakkor sokszor összekeveredik, valamikor az ember valamilyen külső tényezőt okol a saját hibájáért, valamikor pedig észre sem veszi, hogy egy rajta kívül álló dolog miatt nem sikerült megvalósítani az eredeti elképzelést. Ezeknek mindig az aránya a fontos, és az, hogy a legalapvetőbb, legfontosabb elképzelések mindenképpen megvalósuljanak.
 |
| A mai gyerekeknek több lehetősége van, mégsem boldogabbak |
Filmhu:Jót tett a filmnek az idő, melyet a tavalyi nevezés visszavonásával nyertek?
S. Á.: Mindenképpen. Úgy gondolom, elkapkodtuk volna, ha másképp döntünk. Részemről nagyon elégedetlen voltam azzal a változattal, melyet a tavalyi Szemlére szerettünk volna beadni, és szerencsére a film producere (Sándor Pál – a szerk.) is ezen a véleményen volt.
Filmhu:Színházban is dolgozik. Van a film és a színház között valamiféle prioritás?
S. Á.: Nincs ilyen értelemben prioritás. Azt nem állítanám, hogy nem akadályoz egyik a másikban, hiszen adott pillanatban valamelyikről mindig le kell mondanom, ez azonban sosem okozott bennem különösebb konfliktust, kiegészíti egymást a kétféle munka. A filmezés sokkal időigényesebb, drágább és bonyolultabb procedúra, ezért is jutok el viszonylag ritkábban egy-egy nagyjátékfilm elkészítéséig, de a színház nem futó kaland számomra, mindig is érdekelt a színpad világa. Eredetileg színházrendező akartam lenni.
Más készségeket, képességeket igényel a kétféle művészeti ág, de mindkettő esetében emberekkel kell dolgoznom egy adott térben. A különbség ebből a szempontból annyi, hogy a színházban egy erősen korlátozott tér áll rendelkezésre, ahol a néző optikája állandó, ennek következtében a színészekkel másképp kell eljátszatni ugyanazt. Ez a megállapítás persze manapság már sokat veszített érvényességéből, főleg a stúdiószínházak esetében, ahol általában dolgozom. Színészvezetés szempontjából az a lényeges különbség, hogy a színházban a színésznek úgy kell felépítenie egy karaktert, hogy az estéről estére átadható, és közvetíthető legyen, míg a film esetében ezt elég egyszer elérni, annak viszont nagyon intenzívnek kell lennie. Nekem ebben kell segítséget nyújtanom, hogy olyan helyzetet és körülményeket igyekezzek számára biztosítani, melyben a színész képes lesz kihozni magából a maximumot.
Filmhu: A Szemlén beül majd a film vetítésére? Kíváncsi a közönség reakciójára?
S. Á.: Még nem tudom. Mire a nézők elé kerül egy film, én már annyira ismerek minden egyes snittet, fordulatot, hogy szinte már belefáradok a film befogadásába. A közönség reakciójára viszont kíváncsi vagyok, ezért jó lenne úgy bent lenni, hogy nem lenni ott.
