Ran-Káosz
A Káosz története szerint Hidetora fejedelem átadja birodalmának irányítását legidősebb fiának, Tarónak. Szaburu, a legkisebb fiú nem helyesli apja döntését, mert mindkét bátyját túlságosan hatalomszeretőnek ismeri, s emiatt egyiküket sem érzi alkalmasnak egy egységes állam vezetésére. Az atya ezért Szaburu ellen fordul, de hamarosan kénytelen lesz belátni, hogy “lázadó fiának” igaza volt… A filmben Kuroszava Akira Shakespeare Lear király című művét meséli el, a történetet a XVI. századi Japánba helyezve át. Szándéka szerint létfontosságú kérdésekre kíván bennünket figyelmeztetni, ahogy a Filmkultúra kritikusa is írta: „Kuroszava, a gondolkodó és művészetével hatni tudó, felelős ember a lehető legaktuálisabb veszélyre hívja fel a figyelmet: az emberiség bármelyik pillanatban elpusztíthatja önmagát. Jól megrajzolt portrét tart elénk a rendező: ilyen voltál, ilyen vagy – gondold meg hát ember, mit cselekszel!”
Ritter György és Forgách András így írnak Kuroszava klasszikusáról:
A Káosz (Ran, 1985) francia pénzből forgatott történelmi eposz… monumentális. A nagyhatalmú Hidetora nagyúr átadja hatalmát fiainak, akik kisemmizik az öreg harcost. Több évtized hódításai, felépített birodalma hullik szét szeme előtt, úgy, hogy közben szembesül korábbi bűneivel is, s a bosszú eluralja világát. A pusztulás végén, a lerombolt várban, a vörösen izzó égbolt alatt magányosan áll a korábban megvakított herceg: nincs semmi már, se isten, se ember, csak az égbolt. Kuroszava a modernizmus semmijét foglalta itt nagy ívű keretbe, a tűz és a pusztulás állomásaiban a vörös szín mindent elborít és felgyújt. A Ran a legteljesebb összefoglalása az életműnek, az összes emberi jellem széthullása. Kuroszava szerint az emberi lét és az élet különbözik egymástól. A Kagemusában és a Ranban (…) azt mondja, hogy létezésünknek csak saját magunk által kreált hasonmásai vagyunk, s az életünk csupán ennek eszköze. Mert a létünket csak életünk színjátékával tudjuk elképzelni, ám mivel ez pillanatok alatt széteshet, ezért csak szigorúan színjáték marad…/Ritter György: A tennó/
Ran-Káosz
Akira Kuroszavának megint sikerült (…) egy „nemzetietlen” (távol-nyugati) témából vérmesen nemzeti filmet csinálnia, sikerült egy időtlen, majdhogynem allegorikus történetből történelmi (és mégis allegorikus) filmet formálnia. Egyáltalán, sikerült egy agyoninterpretált színdarabból teljesen új szemléletű filmet csinálni, a NO-színház intimitását és a háborús kalandfilmek monumentalitását ördöggolyókként egymásba illesztenie (…) Sikerült neki – és ez a legcsodálatosabb tette mind között – az égboltot, a napot, az alkonyt, a felhőket engedelmes statisztákká bűvölnie (…). Csak egyetlen dolog nem sikerült neki (…): nem sikerült a poklot ábrázolnia. /Forgách András: A káosz gyémánttengelye/
