2014. 11. 18. Gyürke Kata
Verzió: Sztereotípiák ellen – a legjobb forgatókönyv a valóság
A Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon jártunk
A nyitott társadalom, a demokrácia és a tolerancia fontosságáról mesélnek a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál filmjei. Idén is nagyon izgalmas volt a válogatás, egyszerűen nem volt rossz film. A téma kiapadhatatlan, és különösen aktuális, talán az sem véletlen, hogy ezeket a történeteket nem láthatjuk a tévében, de még az interneten is alig: legyen szó a hétköznapok forradalmárairól, az atomenergia társadalmi hatásairól, a diktatúrák és a művészet kapcsolatáról.
Láttunk filmet digitális kalózokról, amerikai hajléktalanokról, indiai feminista muzulmán nőkről, vándorló magyarokról, belorusz alternatív színházról, egykori magyar miniszterelnökről és a mostani magyar közállapotokról. Hosszú éveken át forgatott „látleletek” ezek a filmek a világ minden tájáról, egyfajta globális társadalmi körkép az emberi nyomorúságról és az emberi nagyszerűségről.
A fesztivál két fődíját, az ezerdolláros közönségdíjat és a nemzetközi diákzsűri díját is magyar dokumentumfilm nyerte, a fődíj Hajdú Eszteré, az Ítélet Magyarországon című filmért (Olvasd el kritikánkat!), a diákzsűri Gerő Marcell filmjét, A Káin gyermekeit tartotta a legjobbnak. Nekünk szerencsénk van, hogy nem kell egy filmet kiemelnünk a sokból, de különösen szerettük a Hol a magyar? szekció válogatását, és kétségtelenül nagy hatással volt ránk a Helsinki 25 szekció mind a négy filmje is: Az eltűnő határok, az 1989, A veszedelmes játékok és Az ítélet Magyarországon.
Ítélet Magyarországon - előzetes
Ez utóbbi, egyben a fődíjas film, „itt és most” a magyar közállapotokat mutatja be, a romák elleni sorozatgyilkosságot tárgyaló per eseményeit rögzíti. A teltházas vetítésen lélegzetvisszafojtva figyeltük a „magyar thrillert”, amelyben a szélsőjobbos vádlottak, a kétes hitelességű tanuk és az áldozatok rokonsága mellett, a főszerepet minden bizonnyal az eljárást vezető bíró vette át, munkamódszere, ellentmondásos személye, sokkoló stílusa szinte „one man show”-vá alakította a filmet. A 167 tárgyalási nap mikroszkopikusan pontos vizuális dokumentációjából lesújtó kép rajzolódik ki a magyar rendőrség, a mentősök, az igazságszolgáltatás alig titkolt, ha nem nyílt rasszizmusáról, roma-ellenességéről.
Egyik kedvenc filmünk, az amerikai hétköznapokban játszódik, és elnyerte az idei Sundance Filmfesztiválon a zsűri különdíját. Jesse Moss filmje, az Éjjeli menedék arról beszél, hogy az előítéletességhez, a kirekesztéshez, a másság gyűlöletéhez még „idegenekre” sincs szükségünk. Amerikaiak gyűlölnek amerikaiakat Észak- Dakotában, ahol a helyiek életét teljesen felborítják az ideérkező munkanélküli tízezrek, akik az olajiparban keresik, keresnék a boldogulásukat. A helyi evangélikus lelkész emberhez méltó körülményeket igyekszik teremteni a nincsteleneknek, de eközben az ő lába alól is kicsúszik a talaj. A drámai történet akár játékfilm is lehetne, hiszen nincs a valóságnál jobb forgatókönyv.
Éjjeli menedék
Sokáig elkísér minket a feminista muzulmán nők mosolya, kacagásuk, színes ruháik, okos érvelésük, elkomoruló tekintetük. Tíz évvel ezelőtt a dél-indiai iszlám közösségben női falu-bíróságot szervezett néhány bátor asszony, amely mára egy 12 kerületre kiterjedő, 12 ezer tagból álló hálózattá nőtte ki magát. Deepa Dhanraj filmje, Az igazság nevében az ő történetüket meséli el; brutális gyilkossági ügyek nyomozásába, válások, feleség-verési ügyek levezetésébe látunk bele. A muzulmán közösség életét elnézve megint csak megkérdőjeleződnek a sztereotípiáink.
Madeleine Sackler amerikai dokumentumfilmes úgy készített filmet a belorusz Free Theatre illegális társulatáról, hogy a lábát sem tette be Fehéroroszországba, sőt, oroszul sem beszél. A főleg kicsempészett felvételekből és skype-interjúkból álló film, a Veszedelmes játékok, elnyerte idén a „Movies that Matter Award” fődíját. Nem véletlenül, hiszen a hétköznapi diktatúra természetrajzát mutatja meg, a diktatúráét, ahol mindennapos a fizikai megfélemlítés, ahol börtön vár az elnök riválisára, ahol még tapsolni sem szabad, legalábbis nem az utcán. A lakótelepek titkos pincéiben játszó társulat emigrálni kényszerül, de ez nem oldja meg a problémáikat. Minden tagnak külön-külön kell megküzdenie a saját identitás-válságával.
Külön szekció adott körképet a lázadó tömegek tiltakozásairól, az összefogás erejéről, a hétköznapok forradalmairól. Bukaresttől, Kijeven át, az arab tavasz és az Occupy Mozgalmak dokumentumait láttuk, aktivisták magyarázták, hogy hogyan is kell, hogyan érdemes manapság „forradalmat csinálni”. Az élet ugyanakkor nem ennyire egyszerű, nem receptre törnek ki a lázadások, még akkor sem, ha körülbelül ugyanazt követelik a világ különböző részein: elszámoltathatóságot és átláthatóságot. Jól tudja ezt Kateryna Gornostai, ukrán rendező, aki Euromaidan - Nyers vágás címmel hozta el az ukrán forradalom képeit, és akit semmi más nem mozgatott, mint hogy dokumentálja az eseményeket, hogy így vegye ki részét a történésekből.
A fesztivál vendége volt Arash T. Riahi rendező és Ahmed Zaino szíriai építész és aktivista, akik a Hétköznapi forradalom: a változtatás művészete című filmjüket kísérték el. Az erőszakmentes szervezkedés mikéntjébe beavató film szerint jobban járunk, ha kis dolgokat is teszünk a szabadságunkért, mintha csak a rosszról beszélnénk. Filmjük fent van a neten, mint az Everyday Rebellion elnevezésű cross-média project része. Weboldalukon közel 300 órányi filmes anyag nézhető meg a Gezi parktól, a spanyol Los Indignados mozgalom bemutatásán át, a szíriai menekültekig, az iráni, az ukrán, az amerikai mozgalmak mindennapjairól.
Négy nap AFK (Away from Keyboard – a szerk.) élmény után társadalmi tudatosságunk érezhetően megnőtt, csakúgy, mint annak a több ezer érdeklődőnek, akik megtöltötték a mozitermeket, a diákoknak szóló vetítéseket, a műhely-beszélgetéseket. Megállapíthatjuk, hogy a dokumentumfilmnek komoly rajongótábora van, és sokkal jobb őket együtt nézni.
