Már a klasszikus drámairodalom olyan híres darabjai, mint Shakespeare Sok hűhó semmiértje, Csehov Lakodalma vagy épp Lorca Vérnásza remekül példázzák, nincs is jobb alkalom a múlt bűneivel való szembenézésre és a társadalmi képmutatás leleplezésére, mint egy jó kis lagzi. A virágba borult terek, a boldogságtól könnybe lábadt tekintetek, a menyasszony hófehér ruhája mind ragyogó fényt vetítenek a világra. Csakhogy a nagy csillogás nagy árnyékot vet, így minden gyarlóság és hazugság még erőteljesebben rajzolódik ki ebben a kontrasztban. Richard Gadd új sorozatának nyitóképein is egy vígan mulatozó násznép örömtánca tárul elénk, ám hamar feltűnik, hogy a vőlegény nincs az ünneplők körében.
Niall (Jamie Bell) – a hiányzó vőlegény – épp egy pincébe zárva néz farkasszemet mostohatestvérével Rubennel (a szerepet maga Gadd játssza), aki múltbéli sérelmeiért jött elégtételt venni. A célirányos, gyors és erőteljes felütés után az első epizód visszakalauzol Niall és Ruben kamaszkorába, hogy kettejük toxikus, mégis szétválaszthatatlanul erős függési viszonyán keresztül tárja fel azokat a destruktív társadalmi és kulturális beidegződéseket, amik képesek egy életre hazug és meghasonlott szerepbe kényszeríteni az embert. Gadd pedig az önéletrajzi ihletésű Szarvasbébihez képest is nyersebb és keményszívűbb a nézővel: a Fivérség a torkánál fogva ragad meg és a szorításból csak annyit enged, hogy ne kapcsoljuk ki azonnal a tévét.
Fivérség / Fotó: HBO
A két főhőst nem csak az köti össze, hogy ugyanabba a kisegítő iskolába járnak, ahol burjánzik az erőszak, de a szüleik, pontosabban anyáik összeköltözése után az otthonuk is egy lesz, sőt ugyanazon a pár négyzetméteres szobán kell osztozzanak. A sorozat világa a brit szociofilmes irányzatot idézi meg: a lepusztult skót vidék, az iskolában megnyomorított, kezelhetetlen kölykök, az egymás hegyén-hátán élő csonka családok, munkanélküliség és függőségek naturalista ábrázolása – akár egy Ken Loach-film kulisszája is lehetne, és Gadd érezhetően sokat is merít az olyan filmekből, mint a Kes vagy a Dühöngő ifjúság, ám a Fivérség elsősorban nem politikai, osztályharcos narratívát gyárt, hanem a közeg egyénre gyakorolt lélektani elemzése érdekli.
A tavalyi év egyik legsikeresebb sorozatához, a Kamaszkorhoz hasonlóan a vizsgálat alanya a gyermeki bűnbeesés. Csakhogy amíg Stephen Grahamék végig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a néző végig találhasson olyan fogózkodókat, amik által empatikus marad a sorozat hőseivel, addig Gadd inkább próbára teszi, milyen gyorsan ítélünk el egy figurát és meddig bírjuk azt a nyomasztó – intenzitását és vadságát tekintve leginkább egy gyomorszájütésre emlékeztető – atmoszférát elviselni, amiben ezek az emberek léteznek.
A fiatal Niall (Mitchell Robertson) mindent megtestesít, ami az őt körülvevő közegben a gyengeség és szánalom tárgya lehet: vézna, gyámoltalan, jobban tanul, mint a társai és képtelen megvédeni magát agresszív osztálytársaival szemben. Mindezt tetézi, hogy édesanyja új párkapcsolata egy másik nővel gúny céltáblájává teszi őt, miközben saját szexuális identitásának ébredésének jelei rettegéssel és önutálattal töltik el. Sok szempontból emlékeztet a Szarvasbébi hasonlóan passzív és agyonfrusztrált Donny Dunnjára, épp ezért különösen érdekes, hogy Gadd ezúttal ennek a figurának a tökéletes ellentétét játssza el. Ruben (fiatalkori énjét Stuart Campbell alakítja) olyan, mint egy megvadult tenyészbika: az iskolába alig jár be, olyankor is leginkább azért, hogy befenyítse a tanárt, már tinédzserként állandóan piál és tép, folyamatosan csajozni akar és szemlátomást csak az ösztönei irányítják.
Fivérség / Fotó: HBO
A két fiút a rengeteg különbség ellenére ugyanaz a belső késztetés vezérli, hogy kiszakadjanak saját szégyenteljesnek érzett élethelyzetükből. A kezdeti feszültség után hamar rájönnek, hogy remekül kiegészítik egymást. Már az első epizód is remek tempóban vezeti fel azt a folyamatot, miként ébrednek rá arra, hogy együtt mindketten többre juthatnak a céljaik elérésében. Ruben fizikai adottságait kihasználva képes megvédeni Niallt a zaklatóitól, míg Niall gondoskodik róla, hogy a vizsgákon folyamatosan elhasaló Ruben végre osztályt léphessen. Csakhogy a lelkük mélyén lévő kimondatlan titkok, valamint az örökölt mintázatok végig beárnyékolják az egyre szorosabbá váló viszonyt.
Az elfojtott érzelmek okozta önutálat, és a számtalan traumából eredő sebzettség elfedésére mindkét fiú igyekszik létrehozni a maga alteregóját, amivel túlélhetik az erőszakos és zsigeri szintekig nyomasztó élethelyzetet. Gadd ismét parádésan erős forgatókönyvírónak mutatkozik, már az első epizód szerkezete és a jelenetek felépítése olyan intellektuálisan izgalmas és érzéki szinten immerzív mélységeit felmutatni a témának, amire másoknak a nagyjátékfilmes terjedelem sem elég. A folytatást illetően az egyetlen komoly aggályt az jelentheti, hogy az epizód alapján igencsak kiszámítható drámai ív rajzolódik ki, ám ha valami, Gadd zabolátlan természete kellően erős ígéretnek tűnik arra nézve, hogy váratlan irányokba is elvezeti majd a történetet.
