2022. február 24.: Csendesen indul a litván fővárosban, Vilniusban a reggel. Oroszország megtámadja Ukrajnát.
Hány országban mutatták be eddig a filmet? Mit tapasztaltál, hogyan reagált a közönség? Mi a különbség a háborús övezethez közelebb fekvő országok és azok között, amelyek számára ez a súlyos élmény távoli dolog?
Még csak most kezdődött el a film útja. Másfél hónapja volt a bemutató, azóta az Egyesült Államokban kísértem el több fesztiválra, illetve Svédországban és Luxemburgban volt vetítés. Tehát egyelőre inkább a világ nyugati felén találkoztam a közönséggel, persze Svédország egy kicsit közelebb van a háborús övezethez, de közel sem annyira, mint például Litvánia. Mégis, a vetítések utáni közönségtalálkozókon úgy éreztem, hogy a közönség megtalálta a kapcsolódási lehetőségeket a filmmel. A válás nehézségét a világ bármely pontján értik, de úgy látom, hogy a társadalom megosztottsága és a háború is releváns témává vált az országok többségében. Rossz, hogy ezek egyre inkább univerzális tapasztalatok, viszont ezért úgy gondolom, mindenkihez tud szólni a film. Az emberek kíváncsiak, hogy máshol mások miken mennek keresztül.
Milyen tapasztalataid vannak a saját országodban, hogyan fogadják a litvánok a filmet?
Litvániában ősszel lesz a bemutató, úgyhogy egyelőre nem tudom, de nagyon kíváncsi vagyok. Igazából ezt várom a legjobban. A fesztiválokon, ahol eddig jártunk, volt néhány ukrán és litván a közönségben és úgy éreztem, ők máshogy fogadják a látottakat. Nagyon szeretném elkísérni a filmet a balti országokba, illetve Lengyelországba és Szlovákiába is. Mindenhol szeretnék találkozni a közönséggel és meghallgatni a véleményüket, nagyon kíváncsi vagyok a meglátásaikra. Remélem megvalósulnak ezek a találkozások.
Andrius Blaževičius
Én is remélem, és örülnék, ha Magyarországra is ellátogatnál a filmmel. Ehhez az országhoz is igen közel zajlik a háború, a megosztottság úgyszintén elég jellemző a magyar társadalomra. Honnan származik a litvánok megosztottsága az orosz-ukrán konfliktust illetően?
A gyökere mindenképpen az ötvenéves szovjet megszállás. Az ellentétet többek között az az idősebb korosztály táplálja, akik egyfajta kellemes nosztalgiával tekintenek vissza a fiatalságukra. Úgy érzik, hogy régen minden jobb volt, ami teljes képtelenség, soha nem volt ekkora jólét Litvániában. Szerintem a megosztottság nem olyan súlyos, mint például Magyarországon vagy Lengyelországban, persze hangosak a radikális kisebbségi csoportok, de szerencsére mindössze nagyjából a társadalom 10-15%-át teszik ki. Hiába próbálnak mozgolódni, a választásokon éppen ezért soha nem nyernek a populisták.
Magyarország és Litvánia között a szovjet érára visszatekintve az a lényegi különbség, hogy Litvánia, mint ország nem létezett, teljesen beolvasztották a Szovjetúnióba. A litvánok harcoltak a szabadságukért, és ez a mai napig olyan meghatározó társadalmi tapasztalat, amely nem engedi, hogy demokráciánkat bárki is elvegye tőlünk.
Hogyan született meg a film ötlete? Hogyan befolyásolta a háború a történet kidolgozását?
Néhány héttel a háború kitörése után jött az ötlet, március közepén kezdtem el megírni a treatmentet és áprilisra be is fejeztem. Az a struktúra maradt a végleges, utána csak kisebb változtatásokra volt szükség. Gyors folyamat volt, mert a háború kitörése nagyon hamar érzékeltette a hatását a társadalomban, hihetetlenül látványosan kezdte el befolyásolni az emberek életét.
A válás témája már korábban is foglalkoztatott, a háború pedig jól kiegészítette mindezt. Fontos megjegyezni, hogy a film Litvániáról szól, nem Ukrajnáról. Nem szeretem, ha profitálni akar egy cég vagy projekt vagy rendező a háború tematizálásából. Én azokról a tapasztalatokról beszélek a filmben, amelyek a litván társadalmat érintették a háború kitörésekor, és azt a folyamatot mutatom be, ahogyan a kezdeti hozzáállás átalakult a hónapok alatt. Említettem, hogy az áprilisban befejezett történetíven már lényegében nem kellett módosítani - és sok esemény tényleg úgy alakult a későbbiekben, ahogy elképzeltem őket.
A filmben megjelenik egy tüntetés és performansz, amely Oroszország ellen és az ukrán áldozatok mellett áll ki. Ezek a jelenetek megírtak vagy dokumentarista jellegűek?
Valós tüntetésekből inspirálódtam, de amit a filmben látunk, az megrendezett, fiktív. Az első tüntetést egy vilniusi megmozdulásról mintáztam. Vilniusban az orosz nagykövetség előtt medencék vannak, amelyekben a vizet a tüntetők piros festékkel színezték meg és egy olimpikon úszó úszott benne. A másodikat a német nagykövetség előtti protestálás ihlette, ezen az eseményen a tüntetők arccal a földre feküdtek. Ez akkor történt, amikor Németország nem akarta Ukrajnát fegyverrel támogatni. Litvániában az emberekben ez a hozzáállás hihetetlen felháborodást keltett.
A How to Divorce During the War számomra arról szólt, hogy a mindennapi életünk kritikus pillanatai mennyire abszurdnak és értelmetlennek tűnnek a háború borzalmaihoz képest. Úgy értem, hogy az olyan normatív krízisek, mint az első szerelem, az érettségi, egy gyermek születése, a coming out, az életközepi válság, a válás, vagy egy szülő halála mind más fénytörésbe kerülhet, ha egy nagyobb fenyegetés árnyékolja be az életünket. Ezek közül miért éppen a válást választottad?
A válás számomra leképezi a világ megosztottságát. Az ellentétes vélemények személyes szinten egy szakításhoz vezetnek, tágabban a generációk eltávolodásához, és legtágabb értelemben a társadalom kettészakadásához. Úgy érzem, a Covid járvány óta a radikalizálódás még jobban fokozódott, az emberek teljesen ellentétes tényeket állító hírforrásoknak kezdtek el hinni. Litvániában még mindig él nagyjából 6% orosz kisebbség, és a vegyes házasságokban a háború kitörése után tényleg előfordult, hogy az egyik fél az orosz propagandának hitt, a másik viszont Ukrajnát támogatta, ezért elváltak.
Ez a széthúzás nagyon fájdalmas, de ami a legrosszabb, hogy nem gondolunk bele, hogyan érinti ez a legfiatalabb generációt. A gyerekek nem értik, hogy hirtelen miért bomlik fel körülöttük az addig többé-kevésbé biztonságos rendszer és adott esetben egy életre traumatizálódnak. A filmben ezt a kiszolgáltatott szemszöget Marija és Vytas kislánya, Dovile karaktere hordozza.
A The Saint című filmmel kapcsolatban egy interjúban problémaként említetted, hogy Litvániában a férfiaknak régimódi, sztereotip szerepük van a családban. Az emberek elvárják tőlük, hogy erős pénzkereső családfenntartók legyenek. A How to Divorce During the War esetében miért döntöttél egy modernebb családmodell mellett?
A The Saint egy alsó-középosztálybeli családi környezetben játszódott, és a bemutatása óta eltelt tíz évben történtek változások a hagyományos nemi szerepekben, jellemzően a városi felső-középosztály körében, mint amilyen a How to… harmincas-negyvenes éveikben járó párja. A férfiak szerepe a családban átalakulóban van, a hatalmi státuszuk csökken, a nők kimozdulhatnak a háztartásból és végre fókuszálhatnak a karrierjükre.
Ezek számomra pozitív irányú változások, amelyek egyúttal egy izgalmas konfliktust hordoznak. Mi történik, ha a férfi élvezettel végzi a házimunkát, a nő kiteljesedhet a munkájában, de a nőt frusztrálja, hogy a férfi veszített a vagányságából és nem szeretne egy háziasszonnyal élni? Vytas és Marija kapcsolati dinamikájában szerettem volna reflektálni erre a szerintem egyre univerzálisabb szerepválságra, amelyben sztereotípiák ugyan felbomlanak, de egyelőre nem jutottak nyugvópontra.
Marius Repšys két évtizede a munkatársad. Hogyan dolgoztatok együtt Vytas, a férj karakterén?
Az írási és karakterfejlesztési folyamatot egyedül vagy forgatókönyvíróval végzem, Repšys már a kész forgatókönyv fázisában kapcsolódik be. Természetesen átbeszéljük a karaktert, de tényleg régóta dolgozunk együtt és Marius nagyon gyorsan megérti a szándékaimat.
Žygimantė Elena Jakštaitė és Marius Repšys az előző filmedben (Runner) is egy párt alakítottak. Miért választottad őket újra együtt?
Jakštaitė és Repšys egyszerűen fantasztikusan tehetséges színészek. Jellemzően szeretek ugyanazokkal az alkotótársakkal dolgozni, a producertől, az operatőrön át a színészekig, és ezt szeretném így folytatni. Egy hónappal ezelőtt egy rövidfilmfesztiválon zsűriztem és a program kiegészítő részeként levetítették egy másodéves vizsgafilmem, amelyben Marius Repšys szerepelt nagyjából húszévesen, nagyjából húsz évvel ezelőtt. Hihetetlen ilyen módon érzékelni az idő múlását egyrészt Repšysen, másrészt a társadalmunkon. Úgy gondolom, minden filmem elsősorban Litvániáról szól, ezért a filmjeim együttese érdekes dokumentáció lehet egy ország változásáról a jövő generációi számára.
Tág képek, lassú kameramozgás és hosszú beállítások jellemzik a film stílusát. A kamera szinte az egész film alatt távolságot tart a főszereplőktől, csak Dovile érzéseit figyeljük közelebbről. Mi áll e döntések hátterében?
Az volt a szándékunk, hogy a néző megfigyelői pozícióba kerüljön. A karakterekkel való azonosulás és az érzelmek mélyebb átélése helyett szerettem volna, ha a közönség bele tudja képzelni magát a szituációkba, hogy már a moziban elgondolkodjon a konfliktusokon, reflektáljon a látottakra.
Dovile a legrejtélyesebb karakter a filmben, mert általában nem vele vagyunk, nem látjuk, hogy mi történik vele az iskolában, csak amikor a szüleivel tölt időt. Mondhatni egyfajta nézője a szülei gyötrődésének, ezért vele a közönség is máshogy kapcsolódik. Izgalmasnak tartom benne, hogy nem tudjuk pontosan, mit tud és mennyit sejt a felnőttek konfliktusaiból. Szerintem egyébként a gyerekek számára sokkal világosabb, hogy miken mennek keresztül a felnőttek, mint azt gondolnánk.
Évek teltek el a háború kezdete óta. Hogyan látod a litván társadalmat? Változott a folyamatos félelem, vagy a dolgok ugyanolyanok maradtak, mint ahogy a filmben megjelentek?
Litvániában a többség hihetetlenül támogatja Ukrajnát. Eleinte óriási összegeket adományoztak a menekülteknek, de érthető módon ez az évek alatt egyre csökkent, az emberek elfáradtak. A háború komolyan érintette a mindennapjainkat, sokaknál pánikrohamok jelentkeztek. Néhány ezer ember, aki megtehette, elköltözött az országból egy lehetséges orosz megszállástól való félelmében. Továbbra is érezhető a nyomás, mindennapos az idegesség, a szorongás, az emberek aggódnak a jövőjük miatt. Ez csak akkor fog csökkeni, ha befejeződik a háború.
Számomra a film fontos dilemmája az, hogy a félelem elvakít minket vagy éppenhogy felnyitja a szemünket arra, ami igazán fontos. Mi a véleményed?
Szerintem Marija és Vytas ugyan realizálják, hogy mi történik a körülöttük, de nem tudják legyőzni magukban a komfortos élet iránti vágyat. Ebben a környezetben a háború nem közvetlenül fenyegeti az életüket, ezért nehezen hoznak áldozatokat másokért. Bár próbálnak mindent az elvárások szerint a legjobban csinálni, és igyekeznek segíteni az ukrán menekülteknek, a kényelem nagy úr az életükben. Könnyű kitűzni egy zászlót az erkélyedre, de az egész fizetésed eladományozni már nem olyan egyszerű.
