Csendkút

Víziója támad: Az apját alakító Dörner György vasutas egyenruhában ott áll előtte, a húszévesnek képzelt feleségét tolószékben hozza

„A mai börtönviszonyoknak „köszönhetően” nem volt szükség arra, hogy nagy átalakításokat végezzünk a színhelyeken” – mondja Szabó Gábor, a film gyártásvezetője, miközben az aktuális jelenet helyszínéhez kísér. A börtönudvarra – persze szigorú biztonsági intézkedések után – belépve valóban olyan érzése támad az embernek, mintha nem csak térben mozognánk, hanem időben is, legalább ötven évet visszalépve. A forradalom Petőfijeként ismert – vagy inkább kevésbé ismert – Gérecz Attila költő innen szökött meg 1954-ben.

Aztán meglátom az árnyékba húzódott rabokat, kicsit meg is ijedek, aztán bevillan: persze, statiszták. Elmegyek egyikőjük mellett, és csodálkozom, hogy magában beszél. Legnagyobb megdöbbenésemre tévedek: egy másik, egy valódi rabnak válaszolt valamire, őt eddig nem láttam a sűrű rácsok miatt. Felnézek az ablakokba, ahol tömegével nézelődnek az elítéltek. Egyből a stábra nézek, hogy viselik a közönség tekintetét, de semmi sem érződik rajtuk, az elmúlt néhány napban meg is szokták a furcsa körülményeket. Aztán megpillantom Sinkó Lászlót, Dörner Györgyöt, Őze Áront, Lux Ádámot és a főszereplő Hayt Zoltánt, épp egy összetett jelenetet gyakorolnak. Megtalálom Pozsgai Zsolt rendezőt, aki jó szórakozást kíván, majd beül a sátorba Mihályi Sándor producer mellé, és már pörög is a próba.

Úgy működik a film, ahogy egy vers épül fel: Víziókból, költői képekből áll össze

A jelenetben a fegyház udvarán körbe-körbe járkáló rabok közül kiszakadnak ketten: Gérecz (Hayt) és költőtársa (Lux), akit szintén koncepciós per eredményeként zártak ide. Mi másról lenne szó, mint a nőkről, az általuk kiváltott szenvedésről. Igen ám, de ha költők beszélnek erről, nem azt halljuk, hogy ki mit és hogyan csinálna kivel, hanem hogy miként lehet verset írva megszabadulni valakitől, valaki vonzásából. Gérecz tippet kap: ha „megírja” kedvesét, „megölheti”.

A költő egyedül marad, és idősebb társa jön, Sinkó László: „Ne figyelj erre a hülyére. Csak a verseit olvasd, azok jók, csodálatosak az aforizmái.” Aztán végül is kiderül, Sinkó figurájának is tetszik a verses megoldás: „Úgy látszik, mégis tanult tőlem valamit!” Mosolyogva elvonul, Gérecz az udvar sarkában egyedül marad. Víziója támad: Az apját alakító Dörner György vasutas egyenruhában ott áll előtte, a húszévesnek képzelt feleségét tolószékben hozza. Furcsa párbeszéd kezdődik: -„Már gyerekkorodban is írtál verseket. Mi nem értettük, csak betűket raktál egymás után.” -„Azok csak gyerekbaromságok lehettek.” -„Költők, versek! És a vasúttal ki törődik?!”

Már alig van valami kis árnyék az udvaron, mikor Pozsgai szünetet rendel el. Átvonulunk egy másik udvarba, ahol a stábkamion is parkol. Ott szolgálják fel az ebédet, bő választékkal. Egy adag ananászos csirke elfogyasztása után az egyik stábtag így szól: „Hát, nem olyan, mint otthon, de megteszi.” Felnézek a sötét ablakokra, három szempár is néz minket a rácsok mögül. Ebben a pillanatban jóllakok, és alig bírom letuszkolni a torkomon a maradék sültkrumplit.

A rendező szerint jó színészi játékkal pótolni lehet a drága látványt

Ilyenkor a rendezőnek is van egy kis ideje, elmeséli, hogy a szintén politikai fogoly Mindszenti József hercegprímás személyével foglalkozott korábban, de 1956-tal kevésbé. Elmondása szerint ez a film sem az ’56-os forradalomról szól, hanem az emberi lélek változásairól egy olyan korban, mint amilyen a Rákosi korszak is volt. Pozsgai szerint „ki kell mondani végre, hogy ennek a korszaknak és magának a forradalomnak sem voltak hősei és forradalmárai a politikusok közt. Az utcán harcoló, ártatlanul meghalt emberek a hősök.” Az ő lelki formálódásukra, esetleges deformálódására koncentrálnak, a kor maga alig jelenik meg. „Olyan filmet szeretnénk készíteni, ami szinte bárhol játszódhatna, ahol a szabadságjog betonba üti a fejét; meg lehessen nézni Dél-Amerikában, Afrikában, és Ázsiában is.” Az alkotók kifejezetten kerülik a jelképeket, így a vörös csillagot is. Katonákat sem lehet látni, csak egy-egy reflektor jelzi jelenlétüket. „Inkább a színekkel játszunk, az adja meg a hangulatot. Ez egy szürke-piros film lesz.”

Pozsgai nem csak rendezi a filmet, ő írta a forgatókönyvet is. Gérecz Attila verseiből indult ki, tulajdonképpen ezekre fűzte fel a filmet. Maguk a versek is megjelennek majd, azokat Szakácsi Sándor szavalja majd, aki maga is megjelenik a filmben. De nem történetbe illő szereplőként, a rendező elképzelése szerint egy homokbányában fog táncolni, miközben szaval.

A forradalom Petőfijeként ismert – vagy inkább kevésbé ismert – Gérecz Attila költő innen szökött meg 1954-ben

Habár pénzhiány miatt ki kellett hagyni néhány képileg fontos jelenetet, mégis sok szürreális momentum búvik meg a jelenetekben. „Úgy működik a film, ahogy egy vers épül fel. Víziókból, költői képekből áll össze. Rengeteget segítenek a nagyszerű színészek. Azzal, hogy velük forgatok, igazi színészközpontú történet jön létre, amit nem tud pótolni semmilyen Etyeki Filmgyár, ahova az elosztott pénz hirtelen átvándorolt.” A rendező szerint jó színészi játékkal tehát pótolni lehet a drága látványt, és nem jelent problémát, hogy „Andy Vajna elvitte a pénzt”.

Pozsgai szerint a téma azért is érdekes, mert „Gérecz totális antihős. Nem csinál semmi különöset, viszi a sodrás, és habár nagyon erős ember, még egy ütése sincs, csak lelke van. ’56 november hetedikén, egy héttel azután hogy kiszabadult, lelövik. Hát, nem egy James Bond…”

A beszélgetés végén Pozsgai a közelben játszó koromfekete kismacskára mutat. „Látod? Ilyeneken múlik az egész. Az egyik őr mesélte, hogy több mint tíz éve csak fekete kiscicák születnek itt.”

A film a tervek szerint kétféle kópiával kerül a nézők elé. Az egyik verzió nem tartalmazná azokat a hangokat-zajokat, amiket a jelenetek közben vettek fel, csak a Szakácsi által szavalt verseket hallanánk. Emellett a film elérhető lenne eredeti hanggal is, bár az, hogy mindez megvalósítható-e, a kérdéses.

A szünet végén Hayt Zoltánt keresem, meg is találom a börtönmúzeumban, ahol tegnap még forgattak, most „saját” priccsén alszik, a „hűvösön”. A három másik ágyat szintén bágyadt stábtagok foglalják el.

Gérecz totális antihős. Nem csinál semmi különöset, viszi a sodrás.

De már nincs időnk beszélgetni, az árnyék gyorsan kúszik a börtön harmadik udvarán, le kell forgatni a szökési jelenetet. Megjelenik Iglódi István és Kautzky Armand is, előbbi rabot, utóbbi őrt játszik. Sikerül meggyőzni egy öreg Skodát is, így a jelenet gyorsan celluloidra kerül. A mostanra láthatóan összeszokott stáb az utolsó, a Dunánál felvett jelenetet is gyorsan leforgatja. A nagy melegben mindenki a „menekülő” főszereplőt irigyli, aki a hűvös víz alól felbukkanva lidércként felbukkanó apjával (Dörner) találkozik, aki sürgeti fiát: „Tovább, ennyi nem elég, ússz!” Gérecz pedig úszik, és csak mikor kikecmereg a vízből mutat rá dögnehéz bakancsára, és az erősen vízszívó rabruhára – őt ne irigyelje senki.