Életem egyik legszebb napja volt, amikor Szilágyi Áron megnyerte a harmadik olimpiáját

Ez volt az egyik cél, egy ráhangoló, kedvcsináló film az olimpiához a nézőknek - és nem utolsó sorban Áronnak. De azért remélem, hogy önmagában, mint dokumentumfilm is megállja a helyét. Producerként több műfajjal foglalkozom, rendezőként leginkább a „nagyközönségnek” próbálok dokumentumfilmeket csinálni, népszerű sport témákról, olyan nyelvezettel, amelyben a nézők legszélesebb rétegei otthon érezhetik magukat, és a film egy tágabb értelemben vett közösségi élménnyé tud válni. Az ilyen ambícióknak egyébként nagyon jót tesz a televíziós bemutatás, mert egyszerre nézhetik meg sokan. Ha ez így összejön, akkor vagyok igazán a boldog.

Bízol benne, hogy több lett kedvcsináló filmnél. Szilágyi Áron portréját akartad megrajzolni? Ez volt a másik célod?

Ez volt a magja, de inkább egy akció-portré akart lenni kezdetektől fogva. A portré műfajról általában az a kép alakult ki, hogy beszélő fejek felmagasztalják azt, akiről szól, cselekmény meg alig van. Az Egy mindenkiértben ellenben minden fontosabb szereplőtől egy-két mondat hangzik el csak. Inkább a tettek beszélnek, és Áron belső monológjaira építünk, a film felétől pedig már kizárólag az eseményekre. Az első pillanattól fogva így terveztük, hogy időközben kvázi „felnő” a film, egy tévésebb, információgazdag indításból fokozatosan átmegyünk játékfilmes történetmesélésbe.

A legfontosabb motiváció az ügy mögött pedig közszolgálati volt, és ezzel Áron is mélyen egyetértett, konkrétan ezért vállalta el. Hogy annak a rengeteg gyereknek és szüleiknek, akik élsportra adták a fejüket, mutassunk egy érzékileg megragadható és racionálisan felfogható példát, hogy mi ez az egész. Lássanak egy vérrel-verejtékkel megszenvedett utat, módszert, ami a harmadik arany után most már tényleg vitathatatlanul a csúcsra vezet. Ez persze üres dumának tűnhet, de őszintén mondom, mert amúgy a világ legnyugtalanítóbb passziója dokumentumfilmet készíteni.

Miért tartod nyugtalanítónak a dokumentumfilmezést?

Nekem az alkotás öröme sem érné meg anélkül, ha nem tudnám elhitetni legalább saját magammal, hogy ez társadalmilag hasznos lehet. Éveken át kifeszítesz egy bizonytalan kimenetelű sztorit, ami vagy bejön, vagy nem, vagy csak félig jön be. Erre simán rá lehet menni idegileg. Nyilván ez a probléma az Áron oldalán még élesebben jelentkezett, csak ő jobban kezelte.

Szilágyi Áron és Muhi András Pires

De mielőtt elfelejtem, egy dolog személyesen is nagyon fontos nekem ebben a munkában. Rengeteg visszavonult sportoló például szerencsejátékozni kezd, mert függője lett a téteknek és az eredményeknek. Történetesen én is egy kiégett élsportoló vagyok, akinek ráadásul a karrierje semennyire sem jött össze. És a soha el nem múló bánatomat azzal próbálom orvosolni, hogy jelen vagyok olyan helyzetekben, ahol a dolgok igazából eldőlnek a sportban. A saját függőségemet próbálom becsatornázni valamibe, aminek értelme van, és közben próbálom inspirálni is a sportolót, vagy a csapatot, hogy kiteljesedjen. Ez persze mindig csak egy vágyálom volt, de aztán a fociválogatottnak és Áronnak köszönhetően összejött, mindkét projekt után az az érzés marad meg, hogy inkább segítettem, semmint hogy ártottam. Ez volt a legnagyobb stressz, hogy kárt okozhatok a lényemmel.

Hogy tudtál ezen a stresszen úrrá lenni? 

Amikor 14 éves voltam, és már jó ideje futballistának készültem, édesapám megcsinálta a Kovács Koko Istvánról szóló dokumentumfilmet, a Kokót. Addig soha senkitől (edzőimtől, tanáraimtól, stb.) nem tanultam annyit az élsportról – ami engem a legjobban érdekelt – mint ebből a filmből. Nyilván ez nem csak a film dicsérete, hanem a magyar pedagógia kritikája is. Mindenesetre akkor éreztem rá arra is, hogy milyen egyszerűen meg lehet szólítani egy ismert embert, és milyen könnyen ki tud bontakozni egy közös munka. Apukámnak fontos szerepe volt az Egy mindenkiértben is, sokszor együtt utaztunk versenyekre, próbáltam a segítségével átlátni ezt a világot, mert ő korábban nagy kardvívó reménység volt, általa nekem is meghatározó élmény lett a sportág. Nagyon örülök, hogy a családunk valamit vissza tudott adni a vívásnak abból, amit kapott tőle.

Azt a hatást akarod elérni a filmeddel, amit a Kokó idején éreztél 14 évesen?

Az biztos, hogy ezeket a sportfilmeket a 14 éves sportoló önmagamnak is készítem. A film hatásmechanizmusát, beleértve az olimpiai eredményt őszintén szólva pont így akartam, ahogy alakult.

Ugyanakkor én csak egy kisebb összetevője voltam ennek a csomagnak, úgy is érzem magam most, hogy végigsöpört rajtam a pillangóeffektus, aminek a generálásában részt vettem.
A sportfilmekben nagyon izgalmas, hogy minden, amit látunk, a végén valamiképpen megmérődik az eredményben, akármennyire igazságtalan is ez olykor. A filmes médium szereti az ilyen brutális törvényeket, és ez nekem mindig sokat segít a történet formálásában. Pláne, hogy élsportolóként erre lettem kondícionálva - látom előre, hogy hosszú az út és nagy hegyet kell megmászni, de egy ponton vége lesz a sztorinak.

Csomó dokumentumfilm küzd a műfaj természetéből fakadó problémával - nehéz eltalálni, hol van a történet vége, akár a végtelenségig lehetne csinálni. Persze a sportban is bőven lehet izgulni a kamera mögött, hogy ami történik, annak a vége drámai, örömteli, vagy épp neutrális lesz - utóbbi a legrosszabb. De ez meg már csillagzat kérdése. És azt őszintén el kell ismerni, hogy az Egy mindenkiértnek rendkívül kedvező csillagzata volt. Amellett, hogy Áron megnyerte az olimpiát, rá tudok mutatni a filmben is jó pár „szerencsés” pontra, a nagystruktúrától kezdve a kockányi részletekig, amiknek a megformálásához nekem nem sok közöm volt, inkább a sorsnak köszönhetem, ha van ilyen.

Tudsz mondani példát ezekre a szerencsés pontokra?

A 2019-es VB előtti események közt csomó érdekes összecsendülés van, amikor egy-egy motívum elkezd önmagán túlmutatni: Áron a gyúrószobában nézi a tévén, ahogy a Tour de France egyik szakaszát 5 centivel nyeri meg egy versenyző. Aztán nem sokkal később ő és a csapat pont 5 centivel veszít a VB-döntőben. De még előtte megvágja magát a borotválkozótükörben a nagy verseny előtt, és elhangzik, hogy ez az egész „sok hűhó semmiért”, ami számomra előrevetíti a drámai végkifejletet. Aztán amikor megtudja Áron, hogy a japán Yoshidával fog vívni, úgy kommentálja, hogy „vannak meglepetések” – aztán bombameglepetésre kikap Yoshidától. Az sem volt tudatos, hogy az öltözőben a vereség után két dolgot lehet látni a háttérben a falon, egy plakátot a riói olimpia győzteseiről, és egy magyar címert – nem tudnék olyat mondani, ami adekvátabb lett volna.

Fontos pillanat az is, amikor a Yoshida elleni asszó félidejében Áron edzője, Decsi András véletlenül elejt egy ásványvizes kupakot, és ezt lassítva látjuk. Számomra ez ott annak a metaforája, hogy kavics került a gépezetbe. És tényleg, onnantól az egész asszó kizökken addigi medréből, Áron pedig lejtőre kerül. Az ilyen pici motívumoktól lesz valaminek sava-borsa, és ez a film sokat kapott ajándékba a sorstól. A vívók is, a stáb is, mindannyian megdolgoztunk az eredményekért, de alakulhatott volna úgy is, hogy ez a film a legjobb szándékai ellenére alacsonyabb ívet fut be.

„Soha nem akartam filmrendező lenni, aranyszobrot vagy pálmát nyerni, én ezt a két filmet akartam megcsinálni, amióta az eszemet tudom.”- nyilatkoztad a focis filmjeid után. Ez alapján valóra váltottad az álmodat. Nehéz volt új célt találni, elköteleződni egy újabb film mellett?

Amit az életfeladatomként fogtam fel, az valóban az első két focis film volt. Az Egy mindenkiért nekem már hab a tortán, és ez végig felszabadult érzéssel töltött el. Ráadásul giccsesen rózsaszínű dolgokat tudok csak mondani: egy szuper főszereplővel és egy fantasztikus csapattal dolgozhattam... Könnyű volt így elköteleződni, természetesen tudtam létezni közöttük.

Furán hangozhat, de ezt egy produceri filmnek tartom. Apukám többször mondta nekem még gyerekként, hogy ha bármi történik a rendezővel, vagy bárkivel a stábban, a producernek abban a pillanatban be kell tudni ugrani a helyére, mindenhez érteni kell valamennyire, ez a szakma holisztikus szemléletet és képességeket kíván meg. Hát, most aztán lehetőségem nyílt a lehető legszélesebb értelemben átélni, hogy végső soron mindenért én vagyok a felelős szakmailag, ennek minden kínjával és szabadságával együtt. Az Egy mindenkiértben operatőr, rendező, szerkesztő, sok esetben hangmérnök, gyártásvezető, technikus is voltam, és ha ezt a sok minőséget összeadom, az szerintem nem egy rendezői, hanem egy produceri karaktert rajzol meg, és üzen valamit arról, hogy mit lehet kihozni ebből a módszerből.

Egyáltalán nem gondolom, hogy minden doksi esetében ez a követendő minta, de vannak témák, szituk, amiket így lehet a legjobban feldolgozni, hogy az ember egyes egyedül van. Több mint 100 napot forgattam, és ez még a dokumentumfilmek körében is szokatlan. És gyakran azért, mert ránk nehezedik egyfajta technológiai kényszer: „Olyan nincs, hogy nem világítunk, hangmérnök nélkül nincs forgatás, stb.” És hirtelen ott találja magát a produkció, hogy 100 napot kéne forgatni, de csak 40-et lehet.

Én mélyen egyetértek azzal, hogy a dokumentumfilmekre több pénz kell, mint általában szokott lenni, sok esetben százmilliós léptékben. Szuper lenne, ha évente több ilyen projekt is készülne, ez a film az élő példa rá, mennyire hálás tud lenni a közönség, ha bejön. Azt viszont el kell kerülni, hogy elnehezedjen egy produkció, és pont a lényeget felejtse ki – például elidőzni a választott közegben. Az Egy mindenkiért végső verziójában legalább 10 percnyi anyag kvázi felesleges, céltalan időtöltésekből forrt ki. Sokszor csak ültem a magaslesen, mint egy természetfotós, akár napokig, és nem történt semmi. Aztán egyszer csak szembejött egy jelenet. Egy operatőrnek nehéz olyan instrukciót adni, hogy „időzz el”, ezt szerintem vagy a rendező csinálja meg a saját anyagával operatőrnek öltözve, vagy senki.

Ebbe a munkamódszerbe, aki akar, könnyen beleköthet: Muhi András Pires annyira elszállt magától, hogy minden feladatra alkalmasnak érzi magát, és mindent magára oszt.

Csak a végeredmény számít, számomra ez nem egy egotrip, az ügyet szolgálom. Az alapkérdés mindent megelőz: miben érzi otthon magát az alany, milyen viszonyok közt tud szabadon létezni egy lekövetős természetű filmben?

Ha sok stábtag áll körbe bizonyos pillanatokat, az szinte biztosan mesterkéltté válik, mert a szereplők tényleg egy forgatáson kezdik érezni magukat. Ha ki is alakul egy érdekes helyzet, ösztönösen kislisszolnak belőle. Azt akartam, hogy minél keresetlenebb legyen a jelenlétem. A dialógusos szituációkban mindig kis méretű kamerával dolgoztam. Fontos volt az is, hogy ne a kijelzőt nézzem, hanem folyamatos szemkontaktusban maradjak, a kompozíciót sokszor érzésből próbáltam megtartani. Tulajdonképpen sportnyelven beszélő civilként szeretek jelen lenni, aki maga is résztvevője a jeleneteknek. Nem akarom magam egy pillanatra sem elkendőzni, home video-s feelinget igyekszek kialakítani. Egy olyan jelenetben például, ahol Áron borotválkozik az 5 m2-es szállodai fürdőszobájában, és én a kádban állok, ott eleve nincs is más opció. Nyilván sosem lehet teljesen kiküszöbölni a kamera jelenlétét, de még mindig sokkal kevésbé zavaró így, mint amikor egy arzenállal támadok.

A film 10 különböző kamerával forgott, és az anyag egyik legfontosabb pillére egy olyan 4K-s handycam, amivel az anyák napi ünnepségen szoktak gépészkedni az apukák. Szép a hullámzása, és olyan helyekre érsz el a varióval, ahová csak a másfél méter hosszú, teleobjektíves tv-kamerák. Ezt nem sok operatőr vállalja be, de vannak filmek, ahol ez a helyes döntés, nem csak akcióban, hanem ad absurdum jelenetben is. Természetesen nekünk is volt legalább 30 nagyobb stábos napunk, a budapesti VB-t például 7 operatőrrel vettük fel, de amikor csak lehetett, az egyszemélyes stáb volt az alap, és ebben a tekintetben semmit sem csinálnék másképp.

Miért pont Szilágyi Áron?

Ő már kétszeres olimpiai bajnok volt, amikor megkerestem. Úgy éreztem, neki igazából nincs veszítenivalója. Ha nem sikerül a film, vagy az olimpia, akkor is legenda marad. Ezenkívül izgalmas egyéniség, kifejezetten fotogén ő is és a sportága is, és soha nem készült a vívásról ilyen lélegzetű munka, teljesen szűz terep volt.

Vonzott, hogy a csapatot és külön a csapattagokat is bele lehet kombinálni a képbe. Évi 8-10 verseny van, és a csapatnak köszönhetően minden alkalommal dupla esély van arra, hogy valami releváns történjen a film szempontjából. És azt is tudtam, hogy az olimpia előtti utolsó csúcsverseny épp a budapesti VB lesz. Hittem benne, hogy ebből a kavalkádból kisülhet valami. Persze az sem volt mellékes, hogy már akkor is minden idők egyik legnagyobb magyar sportolójának tartottam Áront.

A magyar kardvívócsapat: Decsi Tamás, Szilágyi Áron, Gémesi Csanád, Szatmári András

Az olimpia mágiája, hogy nem csak pár ellenfélnél bizonyul jobbnak a győztes, hanem a bolygón élő 7 milliárd embernél, valahogy ez lengi be az egész eseményt, ettől válik felemelővé. Annak a matematikai valószínűsége, hogy valaki zsinórban háromszor olimpiát nyerjen kard-egyéniben, 1% alatt van, hiába objektíve ő a legjobb. Ehhez a sportágán messze túlmutató erényeket kell felmutatni, ritkán lehet ilyen plasztikus példát látni arra, hogy a nyers fizikai tényezőknél még fontosabb egy élsportoló karaktere. Ha csak az elmúlt évtizednyi időt nézzük, Áron 3 olimpián indult és 3-at nyert meg. A maradék kb. 100 versenyből viszont „csak” 10-et, ami egyébként a vívásban szintén eszméletlen arány. De ez az adat írja le talán leginkább, hogy Áron még különlegesebb sportoló, mint amilyen vívó. „Amikor igazán kellett, akkor győztem” – hangzik el a filmben.

Az elején még csak feltételeztem, aztán bebizonyosodott, hogy ott vannak benne azok a spirituális mélységek és magasságok, mint mondjuk Balczó Andrásban. A Küldetés számomra a sport-dokumentumfilmek etalonja, akkor is, ha ott szinte csak szöveg van, nálunk meg szinte csak akció, minden évben megnézem egyszer-kétszer.

Áron is elmondja magáról, és egy olasz vetélytársa is szóvá teszi, hogy zárkózott személyiség. Ez nehézséget okozott neked? Nehéz volt elérni, hogy megnyíljon?

Valóban zárkózott, de alapvetően egy kedves, szelíd ember, és az a jó benne, hogy manírok nélkül él, mindig egyenes. Sohasem volt konfliktusunk, azt hiszem még csak félreértésünk sem, és mindenben kifejezetten készséges volt. Na jó, néha talán pufogtam magamban, hogy lehetne egy kicsit proaktívabb. Egyszer sem történt meg például, hogy felhívott, hogy ez és ez fog velem történni, érdemes lenne felvenned. Olykor bántam, hogy valamiről lemaradtam. Ezt sosem tettem neki szóvá, de most végiggondolva összességében nagyon rendben volt részéről, hogy nem hívott. Abban a pillanatban, hogy a főszereplő azt kezdené el szervezni, hogyan forogjon róla a film, az szereptévesztéshez vezetne, másképp létezne a kamera előtt. Alighanem ebben Áron bölcsebb volt, mint én.

A másik szempont az, hogy rengeteg időt töltöttünk együtt. Megmásztuk a csapattal a Kínai Nagy Falat, láttuk a piramisokat, tapas-oztunk a madridi piacon, bejártunk legalább 15 nagyvárost. A dokumentumfilmkészítés mindig magában rejt egyfajta opportunizmust a rendező részéről, de ez könnyen feloldódik, ha nem csak olyan szituációkban vagyunk együtt, amikor akarok valamit. Csomót dumáltunk csak úgy, érdek nélkül. És azért az Áront nem úgy kell elképzelni, hogy otthonos közegben ne lenne szociálisan is aktív, sőt olykor kimondottan szórakoztató.

Ezenkívül sok olyan helyzetben voltunk együtt, amelyekben általában egyedül van, ez is szőtt köztünk valamiféle bajtársi köteléket. Sajnos nem akadt helye a filmben, de még doppinvizsgálatra is elkísértem egy moszkvai világkupa után. Csak az volt a probléma, hogy pont a Real Madrid – Juventus BL-döntő kezdődött a tévében, Áron pedig kifacsart magából minden folyadékot a versenyen, és nem tudott ötről a hatra jutni az üvegcsével. Nem hittem, hogy valaha ilyen abszurd szituba keveredem - legalább egy órán át vártam arra, hogy egy olimpiai bajnok pisiljen, miközben amióta az eszemet tudom, nem hagytam ki egyetlen másodpercet sem a BL-döntőkből.

Te megkerested, ő igent mondott, de ugyanazt akartátok ettől a filmtől? Nem volt feszültség abból, hogy esetleg más célokkal vágtatok bele?

Azt akartuk, hogy a film maga is hasonlítson egy sportteljesítményre, és fizikai szinten ható élmény legyen a nézőnek. Én a lelkem mélyén végig bíztam benne, hogy az Egy mindenkiért egy terápia is lesz Áronnak, amit lehet, hogy megszenved, de közben segíthet neki, hogy hatékonyan dolgozzon az érzelmeivel, az önképével, és amikor igazán kell, felszabadultan vívjon.

A terv az első pillanattól az volt, hogy menjünk végig a cikluson, és az olimpia előtt legyen bemutatva a film. Az olimpián szinte lehetetlen forgatni, vagy ha mégis, az iszonyú drága és körülményes. Pár percnyi ötkarikás anyag bevágása annyiba kerül, hogy itt leszakadna a plafon, és renoválni lehetne belőle a helyet.

Áronnak voltak kétségei afelől, hogy lehet-e róla és a vívásról izgalmas filmet csinálni. Picit unta a saját imázsát, azt érezte, ismétli önmagát mindenféle interjúkban és megjelenésekben. Már az első találkozáskor kikristályosodott, hogy jól esne neki valami szellemi felfrissülés, hogy új nézőpontból lásson rá a vívásra, a karrierjére, a társadalmi szerepére, önmagára. Egy 4 éves ciklus hosszú idő, és ezen az úton már kétszer végigment, kell még valami impulzus.

2016 őszén ültünk le először beszélgetni. Abban expressis verbis megegyeztünk, hogy igaz filmet próbálunk készíteni, nem imázsfilmet. Kb. félévente mutattam neki egy aktuális vágatot, tapasztalhatta, miben különbözik ez egy televíziós tudósítástól vagy Facebook-videótól, amik általában készülnek vele. 2017 őszén már készen voltunk egy 45 perces változattal, amiből kb. 20 perc maradt benne a végleges filmben. Izgalmas volt együtt dolgozni a film szövegkönyvén, narrációin, napokat ültünk végig a kanapémon meg a vágószobában, szerintem ezt élveztük a legjobban.

A lipcsei világbajnokságon például viszonylag hamar kiesett, és te hosszasan követed a kamerával a felbőszült Áront. Annyira ideges volt, hogy azt vártam, neked ugrik. Ilyet például sosem láthatunk egy televíziós közvetítésben.

Áron már az elején elmondta, ne számítsak arra, hogy mindig nyerni fog. Mondtam, hogy ennek nagyon örülök. Vele kapcsolatban ugyanis éppen ez a sztereotípia élt, talán azért is, mert a többi magyar sikersportágban megszoktuk, hogy aki az olimpiát megnyeri, az minden más versenyen is elöl van. De ez a vívásban egyáltalán nem ilyen egyértelmű, pont ez volt érdekes benne. A film dramaturgiai íve egy hullámvasútra hajaz. Volt egy vetítés a Filmintézet Szakmai Döntőbizottsága számára, ott királydrámának nevezték. Jól esett természetesen, de ha a VB-döntőben Dél-Korea ellen kijön az az öt centi Áronnak, ez egy más film lett volna.

Az baromi szerencsésen alakult, hogy észrevétlenül sok mindent „lepróbáltunk” előre.
Például az első közös versenyen, 2017-ben Szöulban azonnal egész pályás letámadással indítottam, minden asszó után premier plánban követtem, és könyörtelenül kikérdeztem, akkor is, amikor kiesett. Aztán a következő versenyeken a kérdezést pihentettem, a követést folytattam, de már nem annyira tolakodóan, kár lett volna elkoptatni magunkat a legélesebb pillanatok előtt.

Lényeg, hogy amikor sok idő után a semmiből újra megszólítom a 2017-es VB-kudarc után, miközben majdnem felrobban, az egy olyan helyzet volt, amit már átéltünk együtt. Lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy még élek.

Ha összejön az utolsó tus Dél-Korea ellen, az általad is említett öt centi, akkor a hollywoodi sportfilmek klasszikus dramaturgiáját követte volna a filmed. Nagy nehézségek és vereségek után a legfontosabb versenyt elképesztő izgalmak közepette, éppen hogy csak, de megnyeri.

Pontosan. Illetve a hollywoodi dramaturgia végül a film után állt össze. Az Egy mindenkiért a forgalmazási stratégiájával, az olimpiához időzített megjelenésével akart egy összetett élményt okozni.

Hogyan reagáltál, amikor Áron megnyerte a harmadik olimpiát is?

Sírtam, sokat. Életem egyik legszebb, legfelkavaróbb napja volt. Volt rá esély, hogy összejön egy ilyen drámai sztori, és aztán Áron megnyeri az olimpiát, de rám ez metafizikai élményként hatott.

Felrémlett bennem az az euforikus éjszaka, amikor először láttam egyben a film csontvázát, még 2019 őszén, és éreztem, hogy működik, és azt is, hogy minél drámaibb, annál jobb, még ha van is némi feloldás a végén. És ugyanabban a pillanatban belém költözött a félelem, mert nem tudtam megítélni, hogy a filmmel így jót teszek-e az Áronnak? Nem fogja-e kizökkenteni, hogy végső soron a kudarcaiban mutatja meg őt, kibírja-e ezt az egészet? Amikor megnyerte a harmadik aranyat, ez terített le, hogy mekkorát kockáztattunk mindketten, de főleg ő, és mekkora dolog, hogy megcsinálta.

Mondtad, hogy a koncepció az volt, hogy az olimpiáig követed Áront. A tokiói olimpia sohasem merült fel, mint lehetőség? A hasonló koncepciójú Katinkához a japán fővárosban is készítettek felvételeket a többszörös olimpia bajnok úszónőről. Igaz, a korlátozások miatt helyi japán stáb végezte a munkát.

Energetikailag és sportszakmailag is így volt a legjobb, hogy Áronnak adtunk egy löketet az olimpia előtt a filmmel, és utána már nem jártunk a nyakára. De végső soron itt is a rideg számításokhoz kell visszanyúlni. Hiába hittünk benne, az átlagosnál jóval kisebb volt a valószínűsége annak, hogy Áron harmadszorra is megnyeri az olimpiát, erre egyszerűen nem lehet felelősen alapozni egy produkciót.

Ez abból fakad, hogy más emberek ellen kell vívnia. Az olyan sportolók eredménye, akik az óra ellen is versenyeznek, bátrabban kalkulálható. Hiába szerzett már két aranyat, öt asszót kell egymás után megnyernie, és ha összetalálkozik egy pasassal, akinek a stílusával azon a napon nem tud mit kezdeni, akkor vége. Minden tekintetben túlvállalta volna magát a projekt, 19-re lapot húztunk volna, ha ott vagyunk Tokióban. Hiába hittem benne én, mint rendező-szurkoló, a bennem élő producer ezt a döntést súgta, és szerintem jól döntöttünk, még így is, hogy arany lett a vége. Mert ha már pillangóeffektusról volt szó korábban, lehet, hogy ha ott vagyunk, Áron nem is győz, ezt hálistennek sosem fogjuk megtudni.

A filmedben nem ismerteted a kardvívás szabályait. Miért döntöttél így?

Ez volt a legnagyobb dilemma. Magyarországon párezer ember van csak, aki pontosan érti és látja, mi történik a páston, különösen igaz ez a kardvívásra. És hangsúlyozottan: nem elég érteni, látni is kell, a fiatal vívók évekig tanulják a konvenciót. Viszont ez nem egy tutorial video, hanem egy történetmesélő film. Amúgy ha másfél percben el lehetne magyarázni a kardvívás szabályrendszerét és látásmódját, megtettem volna, de nem lehet.

Ugyanakkor van egy jelenet, amiben a válogatott tagjai egy oldalvágás szakszerű hárításával és annak értelmezésével foglalkoznak másfél percen keresztül, hogy törik-e csukló tercben vagy nem törik. Még ennek a részproblémának a megítélése is szubjektív, klasszis vívók késhegyig menő vitákat folytatnak róla. Ez részint annak illusztrálására került be, hogy mennyire lehetetlen a kardvívást és a hozzá tartozó terminus technikusokat komplexen átadni egy ilyen filmben. Eltöltöttem öt intenzív évet a kardvívásban, de még most sem tartok ott, hogy tutira be tudjak azonosítani egy tust, pláne amikor mindkét lámpa felvillan. Inkább arra törekedtem, hogy a film átvegye a vívás dinamikáját, atmoszféráját.

Sok mondata elképesztett Szilágyi Áronnak, de ennél hagyott ki leginkább a szívverésem: „Imádok egymagam küzdeni mindenkiért, imádok hőssé válni.” Hihetetlen volt számomra, hogy egy 21. században élő ember teljes komolysággal, irónia nélkül ilyet mondjon. Ő tényleg egy 19. századi kalandregénybe való ember?

Inkább archaikusnak mondanám. A film címe nyilván Dumas-tól jön, az egyik első elem, ami biztos volt a projektben. De amikor belépsz az Áron szállodai szobájába, azt látod, hogy az éjjeli szekrényén görög drámák, mondák, regék sorakoznak. Olyan dimenzióban mozog, aminek része a mitológia. És a harmadik győzelmével az ő alakja is egyre mítikusabbá válik. Mielőtt kitört a covid, Áronnak adtam szülinapjára egy eredeti római érmét a 200-as évekből, Probus császár arcképével. Mondtam neki, hogy ez legyen az utolsó ezüst, amit szerzett, innentől már csak arany jöhet, mert az együtt töltött évek alatt szinte csak ezüstöket nyert. Ez eléggé hatott rá, azt hiszem, akkor értette meg végérvényesen, hogy átérzem a távlatait. Mellesleg onnantól tényleg el is kezdett nyerni.

Sok mindent láttam benne: egy élsportolót, egy sztárt, egy hétköznapi srácot, egy értelmiségit, de lovagot, katonát is. Mindenképpen egy régi vágású figurát, akinek vannak eszményei. A vívás az egyik legősibb sport. Amióta az ember elődje eszközhasználóvá vált, harcol és vadászik, jelen van a kézifegyver, és a hozzá tartozó képességek fejlesztése. A vívás arisztokratikus sportágként él a köztudatban, de a vívók ezeket az atavisztikus energiákat is magukban hordozzák. Karizmatikus emberek, amit korán megtapasztaltam, mivel apukám és Decsi István mesteredző 50 éve barátok, én pedig együtt gyerekeskedtem a két Decsi-fiúval, akik közül Andris az edzője, Tomi pedig a csapattársa Áronnak. Ők mind olyan személyiségek, akik meghatározták az identitásomat.

Van egy másik aspektusa Áron víváshoz való hozzáállásának, ami nagyon érdekel. Szerinted, ő csak azt élvezi, amikor győz, vagy magában a sportban is megtalálja az élvezetet?

Erre részben megadja a választ az a jelenet, amikor Decsi Istvánnal arról beszélgetnek, hogy lehet-e élvezni a vívást. És Áron kimondja, hogy ez egy abszolút célorientált dolog, nem az élvezetre megy.

De alapvetően el kell választani szerintem egymástól a pillanatnyi örömöket a hosszútávú munkától. Amikor beadsz egy tust, vagy rúgsz egy gólt, azt nem lehet nem élvezni. De már a következő pillanatban fel kell használni valami magasabb cél érdekében. Ettől leszel profi, ez az élet minden területén így megy. A mindennapok nagyon feszítettek, Áron kétszer edz, és még 1-2 órát rádob a masszőrénél, a pszichológusánál, olykor még jógázik is. Biztos élvezi, de szerintem elsősorban dolgozik, minden elemében átgondoltan, világszínvonalon.

Érdekes volt megfigyelni a viszonyukat Szatmári Andrissal, tűz és víz a két figura, ehhez képest szobatársak, és Andrist például pont az a már-már szemtelen lazaság emelte világbajnokká, ami az Áronban nincs annyira meg – sok út vezet a csúcsra, és örülök, hogy a filmben az ő párosuknak köszönhetően ez a nézőpont is megjelenik.

Dramaturgiailag egyébként pont ez volt a legfontosabb döntés, hogy a 2017-es VB után, ahol Áron kiesik, Szatmári Andris pedig megnyeri, építsük-e tovább az ő szobatársi rivalizálásukat a filmben, vagy inkább már a csapatra fókuszáljunk. Úgy hozta az élet, hogy a 2018-as és a 2019-e EB-n is egymás ellen vívtak egyéniben. Először Áron nyert, egy évvel később pedig Szatyi, volt ebben bőven muníció. De ezt a szálat elengedtem, úgy éreztem, teher lett volna mindenkinek, és egy kicsit már önmagát ismételte volna a film, plusz bonyolult lett volna beszuszakolni a pörgős történetvezetésbe. De ha az Egy mindenkiért nem filmnek, hanem sorozatnak készül, akkor biztos kapott volna egy fejezetet. Áron egyébként az együtt töltött évek alatt nyert egyéniben bilágkupát és EB-ezüstöt is, a csapattal pedig szinte minden versenyen érmet szereztek, de ezek sem fértek be a filmbe.

Öt év rohadt sok idő, ha jól sejtem, felmerült benned, hogy miért is csinálom ezt a filmet.

Összességében sohasem merült fel, de amikor a 16. világkupán veszed fel voltaképpen ugyanazt, ahogy egymásnak ront két szkafanderes alak, miközben otthon vár a másfél éves gyereked, az egy elég magányos helyzet. Volt olyan, hogy 8.000 kilométert repültem azért, hogy a versenyen minden magyar kiessen a második fordulóra, gyakorlatilag pár perc játékidő alatt.

Ugyanakkor nincs olyan helyszín a huszonvalahányból, ahonnan ne került volna be legalább egy snitt a filmbe. Szerencsés volt a sok helyszín abból a szempontból, hogy kiküszöböljük a szövegösszefüggés nélküli vágóképeket a filmből. A 2017-es VB után a forgatókönyv párhuzamos fejlesztésével egyre pontosabban kirajzolódott, hogy Áron belső monológjában milyen gondolatokhoz/szövegekhez keresünk hangulat-szekvenciákat. Innentől már a kisebb versenyeken nem mindig az volt a szempont, hogy az asszókat hűen feldolgozzuk, hanem hogy izgalmas és funkcionális snitteket vegyünk fel. Ilyen szempontól a vívás nagyon hálás közeg volt, hatékonyan lehetett dolgozni benne.

Jól éreztem, hogy a film gyors, zaklatott ritmusa a vívás tempóját imitálja?

Igen, szerintem átlag 3 másodpercenként vágunk. Amellett, hogy a sportág ritmusát akartuk visszaadni, én hiszek a sűrűségben és a jól fogyaszthatóságban. Egy dolgot nem szeretek: információt ismételni, de azért ügyeltem arra, hogy az alapköveket, téteket, motivációkat biztosan elültessük a nézőkben.

Minden fontos asszót egy kicsit máshogy, egyedibben akartam leforgatni. Ugyanakkor az Ibragimov- és a Yoshida-asszóknak - amik a film gerincét adják - nem azzal a szándékkal mentem neki, hogy benne lesznek a filmben. Nem gondoltam őszintén szólva, hogy Áron ki fog ellenük kapni. De szerencsére ezek a felvételek is megütöttek egy szintet. Nem könnyű egyébként, mert például egy 15:10-es tusarányú mérkőzésen – az együttes találatok miatt – kameránként kb. 30-35 ráindulásod van, hogy valahogy feldolgozd a teljes asszó sztoriját. Meg kell gondolni, hova fordul az ember a felvevőgéppel. Nagyon bíztam a hangban is, Decsi Andris és Betti vállalták, hogy kulcspillanatokban bemikroportozzuk őket. Betti esetében nagy segítségemre volt, hogy Áron legjobb barátja, Hollósi Gergely egy közkedvelt filmes hangmérnök, aki fontos szereplővé és konzultánssá lépett elő.

Hivatalos versenyeken menyi kötöttséggel járt a forgatás? Mennyire mozoghattál szabadon?

Azért jó, hogy minikamerákkal mozgok, mert fotósnak látszom, a focis filmet is ebben az álcában tudtam megcsinálni. Komolyabb cuccal több problémám akadt volna, de így is csomó helyszínen kellett földharcot vívnom. Németországban még elsimítható, de ha mondjuk Algériában kötnek beléd, az okozhat szorult helyzeteket, mert kommunikálni is alig tudunk.

Kipróbáltad magad a páston?

Kipróbáltam, de el van szakadva az elülső keresztszalagom, labilisnak éreztem, nem mertem forszírozni. Abszurd, de igaz, öt éven át kifejezetten koncentrálnom kellett, hogy ne sérüljek meg komolyabban, ami amúgy elő szokott fordulni velem. Ha kidőlök a sorból pár fontos hónapra, megszenvedte volna film.

Nem akarom varázstalaníti a filmet, de kíváncsi vagyok az alkotói módszeredre. Van Áronnak egy másik emlékezetes mondata. Áll a hegy tetején, és azt mondja, azért jó a csúcson állni, mert onnan látni a többi csúcsot. Ez egy előre eltervezett mondat volt?

Ez a pillanat valóban jól illusztrálja a módszert. Nem tudtam, hogy Áron ezt fogja mondani, viszont küldtem neki emailben helyszínfotókat, leírtam, hogy ide fogunk felmenni, és meg fogom kérdezni tőle, hogy milyen érzés a csúcson lenni. Mindezt kb. három héttel a forgatás előtt. Fogalmam sem volt, mit kezd ezzel, gondoltam, hagyom, hadd lappangjon benne.

És szerintem végül emblematikus választ adott, mintha nagyon is készült volna. („A csúcson a legjobb. Innen látni a legtöbbet. Innen látni az összes többi csúcsot.”) Baromira elégedett voltam magammal. Aztán az olimpia után megkérdeztem tőle, hogy gondolkodott-e azon, mit fog mondani. Erre kiderült, hogy valószínűleg ez volt az egyetlen emailem, amit nem olvasott el, fogalma sem volt az egészről, abszolút improvizált. Ennyit a nagy módszerről.

Amibe szellemileg a legtöbb energiát fektettem, az Áron magánélete, a Bettivel közös rész 2018 elején. Onnantól, hogy Áron kimegy érte a reptérre, aztán otthon főznek egyet Hollósi Gerivel, és dumálunk a földön ülve. Egyszerű képletnek tűnik, de az, hogy pontosan ebben a cselekménysorban, ebben az összeállításban és ezekben a settingekben mutassuk meg őket, az meglepően sok agyalás eredménye.

Az utóbbi néhány évben zavaróan elszaporodtak a drónfelvételek a dokumentumfilmekben. Te miért nyúltál ehhez az eszközhöz?

Nagyjából az ESPN 30 for 30 szériájával jött el a sportdokumentumfilmek reneszánsza, ami mára szinte iparággá nőtte ki magát a nagy streaming szolgáltatók berkeiben. Rengeteg kortárs sportdoksit néztem, egyenletesen jó színvonalúak, ugyanakkor gyakran kiszolgáltatják magukat a meccsről meccsre történő eseménykrónika kényszerének, ami már nem filmszerű narratíva, inkább publicisztikai. Nem az olyan nagy eposzokról beszélek, mint a The Last Dance, hanem az olyan vállalásokról, amikor például elmesélik egy világhírű futball csapat teljes szezonját.

Ezek kicsit olyanok, mintha ugyanaz az ember forgatta volna őket, egyfajta kaptafa-nyelvezetet használnak, a spekulatív drónfelvételek pedig szinte védjegyükké váltak. Nyilván vannak kivételek, de legtöbbször az egész nem több a technikával való hivalkodásnál, szellemtelen hatásvadászatnál. Sokszor érezni azt, hogy nem tudtak jobbat kitalálni, miközben ugyanazt a játékidőt sokkal mélyebb jelenetekkel is megtölthetnék, ha már ott vannak összezárva egy csapattal. De azt is érzékeltem, hogy drón nélkül ma már sokszor diszkomfortossá, régimódivá válik a nézőknek egy doksi. És végsősoron önbizalommal töltött el, hogy mi nem elsősorban a cinefileknek csináljuk ezt a projektet. Úgy kell erőteljes tartalmat átadni, hogy a mainstream néző érezze otthonosan magát benne.

A Magyar csapatnál például tudatosan elvetettem a drónozást, mert egy puritán filmet akartam csinálni, ahol kizárólag a lényegre fókuszálunk, az edzésre, az öltözőre, a pályára. A drón elemeli a földtől a szituációkat, és ez az Áronhoz remekül passzolt, mert ez egy sokkal líraibb anyag. Arra figyeltem, hogy amikor használjuk, annak tényleg legyen súlya, és megjegyezze a néző. Tokodi Gábor barátommal próbáltuk olyan szögekből megmutatni Budapestet, ahonnan ritkábban látható.

Áron arról mesél, hogy rendszeresen arról álmodik, hogy veszít. Te álmodsz arról, hogy kudarcos filmet csinálsz?

Nem. Ez lehet, hogy más filmesekkel megtörténik, de én még mindig a saját sportpályafutásomnál vagyok leakadva. Visszatérő álmom, hogy kezdődik a meccs, már mindenki megy ki a pályára, de én még sehol sem tartok. Vagy a cipőmet, vagy a gatyámat hagytam el. Ha nagy ritkán kijutok a pályára, akkor is őgy érzem, mintha iszapban futnék, nem visz előre a lábam. Megnyugvás volt megtudni a filmünkből, hogy egy olimpiai bajnok álmai is nyomasztóak.

Szilágyi Áron mit mondott a kész filmre?

Neki csak az számított, hogy mennyire lesz izgalmas, önmagára pedig végig eszközként tekintett ebben az ügyben. Ez szinte hihetetlen volt, ha rólam készülne film, nem hiszem, hogy képes lennék erre, pedig azt biztos nem néznék annyian, mint az Áron-filmet. Amikor először látta azt a vágatot, amiben már a 2019-es VB drámája is benne volt, lebilincselőnek nevezte, és igazán megérintette. Látta kívülről a testbeszédét, a feszültségeit, előtörtek az érzései, és azonnal elkezdte használni az élményt a felkészülésében.

Betti, Áron felesége mit szólt a filmhez?

Neki is tetszett, de számára még fontosabb volt, hogy Áron olimpia előtti állapotára milyen hatással lesz. Aggódott is, érezte, hogy a bemutatón borzasztóan sok múlik, de szerencsére jól sült el. Csak biztonságból béreltünk két nagy termet, aztán majdnem mindkettő tele lett. Szerintem látszik, hogy ők ketten szorosan együttműködve érnek el világraszóló sikereket, és jó érzés, hogy ez a film ennek is mementója.

Mennyibe került a film?

Nagyságrendileg 80 millió forintba. 20 milliót kaptunk a Filmintézettől egyedi támogatás keretében, ami nagyon kellett ahhoz, hogy le tudjuk zárni a forgatást és utómunkát. Előtte már 4 évet forgattunk a Future FM és a Generali támogatásaiból, valamint TAO-ból és saját forrásból. De 2021-ben is forgattunk még tizenegynéhány napot.

A film elkészítése kívülről egy one man show-nak tűnhet, de közel sem volt az. Mógor Ági vágó munkáját több kritikában méltatták, és tényleg rengeteget tett hozzá a filmhez. Abban biztos voltam, hogy a nagystruktúrát és a jelenetek dinamikáját jól fogja érezni, abban viszont nem, hogy az akció-vágásokban penge lesz-e. Aztán végül a döntő ütközet Dél-Korea ellen az ő vágásaira épült fel, szóval minden téren bevált az együttműködés. Én magam kisebb-nagyobb megszakításokkal 4 évet ültem a vágószobában, ebből kettőt Ágival, az utolsót a covid-járánnyal megspékelve, nagyon komplex utazás volt.

Kalotás Csaba zeneszerzőről viszont szerintem méltatlanul kevés szó esett, pedig ez egy olyan film, amiben rengeteget szól a zene, még a belső monológok közben is. Ő volt a másik kulcsember, aki alapvetően formálta a filmet. Sőt a sikerhez is hozzátett, az olimpia előtti napon Betti elkért két zenét, és elküldte Áronnak, hogy doppingolja a verseny közben. Csabának sok műfajban kellett magas szinten alkotnia. Kb. 4 zenei rétege van a filmnek: elektronikus, klasszikus, pszichedelikus, és vannak benne kísérleti zajkompozíciók is, például megvettünk egy Penderecki darabot.

Valamint együttműködtünk az Amadinda ütőegyüttessel is: Otea című számuk, a törzsi dobok eufóriája volt az első inspiráció zene és vívás találkoztatására. Csabának az volt a feladata, hogy azokat a zenéket helyettesítse be az éveken át épülő vágatban, amiknek a jogait gyakorlatilag lehetetlen megszerezni. Santana, Dire Straits, Pink Floyd, Doors, Kalkbrenner, The Blaze, French ’79, ezeket kellett megugrania, és végül számomra mindegyik részben jobban működött az ő verziója, amit őszintén szólva el sem tudtam volna képzelni előzetesen. A film track listája egyébként nemsokára elérhető lesz Spotify-on.

Hogy érzed, van sztárkultusza Áronnak?

Nem vagyok biztos abban, hogy bárkinek van ma egy filmcsillaghoz vagy futballsztárhoz mérhető sztárkultusza Magyarországon. De például egyszer mesélte, hogy meggondolatlanul elment kajálni az Aréna Plázába, és mielőtt beleharapott volna az első falatba, arra lett figyelmes, hogy minden szempár rá szegeződik, ő pedig zavartan körbeinteget. Azt lépten-nyomon tapasztaltam, hogy a vívósportnak egyértelműen Áron az első számú sztárja. Tökmindegy volt, hol jártunk, Varsóban vagy Tbilisziben, beléptünk a sportcsarnokba, és ott várta több tucat gyerek, akik közül senki sem távozott autogram nélkül.

Van akkora hatása Áronnak, hogy Magyarországon miatta kezdenek el vívni a gyerekek?

Igen, ez az egyik legfontosabb hatása. A Vasasban például több százas léptékben kezdték el miatta az első és a második olimpiai győzelme után. Áron ezért is megbecsült tagja a klubnak, sőt, kb. egy éve már a szakosztály elnöke is.

Mondj még egy ilyen sportágat, ahol egy térben edzhetnek a legkisebbek a csúcsprofikkal. A gyerekek együtt melegíthetnek, lábmunkázhatnak, asszózhatnak Áronnal. Az én focista perspektívámból ez nagyjából azt jelenti, mintha kamaszként minden nap cicázhattam volna a Ronaldinhóval. Elképesztő lett volna. Áron ezt nagyon komolyan veszi, és ezt még most lehet kihasználni, mert úgy tudom, nem akar edző lenni. A két fiamnak, Dávidnak és Miksának ajánlottam a filmet, de ez nem egy intim megvilágítású, rejtjeles üzenet kizárólag nekik. Az összes szülőnek szeretnék üzenni, akiknek van Dáviduk és Miksájuk, arra szeretném ösztönözni őket, hogy mutassák meg ezt a filmet a sportoló gyerekeiknek.

A filmet a jövőben televízióban, streamen és fesztiválokon is lehet majd látni, leghamarabb viszont moziban, szeptember 2-án és 4-én a Művészben, illetve a Puskinban. A két vetítést közönségtalálkozó követi Szilágyi Áronnal és Muhi András Piresszel.