Ha egy üres téren átsétál valaki, valaki más meg nézni, az már színház - állítja Miki, a frissen rendezővé avanzsált statiszta, akit Bánki Gergely formál meg a színház világába ironikus betekintést ígérő vígjátékban. Akárcsak a történetben szűk keretek között színpadra állított darabnak, Vékes Csaba első filmjének is kis költségvetésből kell kihoznia a maximumot, ilyenkor a rendező a pódiumon és a vásznon is leginkább a jó alapanyagra és a szereplők közötti kémiára támaszkodhat. Esetünkben mindkettő adott, ráadásul még a színpad sem kong az ürességtől.

A Hetedik alabárdos jól bejáratott elemekből építkezik: a teátrum igazgatója egy balfék statisztából rendezőt csinál, abban a reményben, hogy az előadásból orbitális bukta lesz, ő pedig átjátszhatja a becsődölt intézményt az ingatlanmaffiának. Az újdonsült rendező viszont művészi álmainak beteljesüléseként éli meg a kinevezést, és lelkesen munkához lát, annak ellenére, hogy a társulat meglehetősen zokon veszi, hogy egy szimpla háttérszínészt ültettek a nyakukra, aki ráadásul saját szerzeményét, valamiféle absztrakt űroperát akar velük előadatni az Ember tragédiája helyett. Ismerős underdog-sztori, ezúttal színházi kulisszák közé helyezve.

Nagy Ervin és Bánki Gergely / Forrás: Skyfilm Production

A filmen forgatókönyvíróként és rendezőként is dolgozó Vékes Csaba bevallottan saját színházi élményei alapján alkotta meg a történetet, így meglepő, hogy bennfentesként mégis csupa sztereotípiát használ: a társulat húzóneve egy egomániás ripacs, a másodhegedűs megpukkan az irigységtől, a cinikus igazgató szó szerint magasról tesz az egészre, a színikritikus pedig csak a lila ködre gerjed. A kifejezetten teátrális figurák bőrébe viszont tehetséges, a színpadi világban is jártas színművészeket bujtat, akik kedvelhetővé teszik a színház diszfunkcionális társaságát. Bánki Gergely kedvesen esetlen a drámaírói ambíciókat dédelgető Mikiként, elhisszük neki, hogy a karakter nem akkora balfácán, mint ahogyan a film kiinduló pontját jelentő eset sugallja: névtelen palotaőrt alakítva strázsál a színpadon egy oszlop mögött, amikor kilökik a kezéből a kellék-alabárdot (amiről statisztatársa hazavitte a védőgumit, hogy legyen miben tartania a kajajegyeket), így véletlenül egy lábujjal megrövidíti a Nagy Ervin által megformált házi színészkirályt.

Az Othellóvá barnított Nagy Ervin csípőből hozza a felfuvalkodott tahót, de a rendező egy pont után már nem tud mihez kezdeni a társulat bikájával, ezért rövid úton kiírja a darabból. Ez mindenképp sajnálatos, a főhőst folyamatosan szekáló, öntelt sztár alakjának távozásával a helyzetkomikum sokat veszít az éléből. Nagy Ilona meggyőzően adja Fannit, az elérhetetlennek tűnő dívát, aki egy kicsit gyorsan veszi fel az elkerülhetetlen romantikus szálat, ami egy túl hosszú gegre fut ki. Bezerédi Zoltán kapja talán a legemlékezetesebb egysorosokat, de a cinikus színházigazgatót, aki az ukránok kezére akarja játszani az épületet, először antagonistának építi fel a sztori, hogy aztán mégis inkább az őt manipuláló korrupt politikussal vitesse el a balhét.

Nagy Ilona / Forrás: Skyfilm Production

Ha a filmben felvonuló színészek aprólékos karakterrajzzal nem is dolgozhatnak, de legalább remek szövegkönyvet kaphatnak kézhez. Vékes Csaba tagadhatatlanul remekel a dialógírásban, a színházi dolgozók pörgős, szórakoztató párbeszédek során osztják egymást, szinte minden beszólás találó, amitől a cselekmény bugyutább fordulatai is könnyebben emészthetőbbek. Azonban a film néha kissé szitkomosra vett helyzeteinél sokkal jobban ülnek a dramaturgiára reflektáló poénok. Ilyen az például az in medias res (vagyis inkább in coitus) kezdés, a deus ex machinaként mindig a legjobb pillanatban eldőlő színpadi alabárd, vagy az a bizonyos pisztolynak látszó tárgy, melynek a nézői elvárásoknak megfelelően el is kell sülnie. A cselekmény során nem hagyjuk el a színházi környezetet, de a kötött helyszín egyáltalán nem válik kárára a filmnek. Az épület remek díszletet kínál a történetnek, az egyszeri néző számára ritkán bejárható helyiségek, mint a kelléktár vagy zsinórpadlás is feltárulnak.

Bánki Gergely / Forrás: Skyfilm Production

Első filmes munkájuk ellenére a rendező és stábja gyorsan elsajátította, hogyan mutassa be filmvászonra illő dinamizmussal a történetet. Ugyanakkor senki se várjon a Birdmanhez hasonló, a teljes teátrumot széltében- hosszában átszelő, innovatív hosszú beállításokat, a Hetedik alabárdos képileg kevésbé rafinált, de azért egy pillanatig sem kelti azt az érzést, hogy csupán egy közvetítés pereg előttünk.

A Hetedik alabárdostól nem kapunk profán szatírát, ami elmésen rávilágítana a kortárs színjátszás világára, de a történet balgaságai és commedia dell 'arte-osan berögzült figurái ellenére sem csap át vásári komédiába – a remek színészeknek és a jó humorérzékkel megírt forgatókönyvnek hála végig megmarad egy szerethető bohózatnak, melynek a végén lelkifurdalás nélkül tapsolhatunk az előadás gyakorlott résztvevőinek és elsőbálozó alkotóinak egyaránt.