A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.

Tán egész életem másképp alakul, ha más gyerekkor adatik nekem. Szeretném, ha végre megértenének. Ezért, ha nem teher, kezdjük az elején. Nagyon-nagyon szegény gyerek voltam. Apám menhelyi gyerek, anyám meg félárva. Úgy ismerkedtek össze, hogy apám fiatalon Adler Izidor zsidó cipészmesterhez került, és beleszeretett annak lányába, anyámba” – mesélte Katkics Ilona, már nyugdíjasként a Filmkultúra újságírójának, 2006-ban. A gyermek Ilonát korán beszippantotta a mozi világa, de ábrándozni sem mert arról, hogy egyszer a filmezés közelébe kerülhet. Visszaemlékezése szerint vágyait korán megosztotta szerény sorsú, támogató szüleivel. „Kisgyerekkorom óta hallották, hogy színésznő szerettem volna lenni. Az egyedüli rendszeres szórakozásunk a moziba járás volt. Meseautó, Jávor Pál, Kabos Gyula, Karády Katalin… szerelmes voltam a filmbe. Szerepeket játszottam a tükör előtt. De fel sem merült bennem, hogy jelentkezzek a Filmművészetire. Nem hittem benne, hogy felvennének. Ezért tanítónak akartam menni, de oda – a származásom miatt – nem vettek fel.

Katkics Ilona a polgári iskola után elvégezte a kereskedelmit, és titkárnőként dolgozott. Aztán az anyai ágon zsidó származású, bár katolicizált, templomjáró, hívő, áldozó 19 éves lányt és édesanyját 1944-ben öt fegyveres nyilas begyűjtötte. Borzalmas élményeket éltek át, de ahogy fogalmaz szerencséjük volt: „A védett, falusi életem felborult, anyámmal lélekben a halálra készültünk. De jólelkű árja emberek addig szervezkedtek kapcsolataik révén, míg végül kiszabadítottak bennünket. Bujkálva, de átvészeltük a háborút. Örök hála nekik. De sok emlék él bennem kitörölhetetlenül.” Mindezt Katkics Ilona azért mesélte el, hogy érthető legyen, miért csapódott háború után a szovjetbarátokhoz, miért lett pártmunkás. Ahogy fogalmazott: „sok szubjektív elem van” az ember választásaiban. A MADISZ (Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség) titkára, majd Rákosi Mátyás titkárnője lett. A főtitkár elvtárs beszédeit jegyezte- és gépelte le egy kolléganővel.

1948-ban a Párt központi utasítást adott ki, hogy akinek van érettségije, mehet a Szovjetunióba tanulni. Ilona jelentkezni szeretett volna filmrendezőnek, a vezér elengedte, bár azt javasolta, hogy inkább legyen bányamérnök vagy agronómus, arra van szüksége a Magyar Népköztársaságnak. Főhősünk vágyai ellenére az Uralba került, a jekatyerinburgi egyetemre, oroszt tanulni. Egy év és egy idegösszeomlás után átkérte magát Moszkvába a filmrendező szakra. Sikerült. Hat évig járt a szovjet főiskolára, magyar diáktársairól is megemlékezett: „Mészáros Márta, Kolonits Ilona, Herskó János, Köő Sándor, Tóth János, Mátai László, Barnassin Anna és Cigány Tomi, akit sosem említenek itthon, pedig a Máté passiója című dokumentumfilmjét Oscar-díjra jelölték. Elfelejtették, talán azért, mert ő is Moszkvában tanult.” Ilona egy beszélgetésben kiemelte, hogy a gyakorlati operatőri munkát Eduard Tisszétől, Eisenstein operatőrétől tanulták, a rendezést pedig Grigorij Alekszandrov, Szergej Geraszimov, Julij Rajzman, Mihail Iljics Romm, Lev Kulesov, Ivan Pirjev filmrendezők oktatták a világ első, 1919-ben alapított, filmművészeti egyetemén.

Katkics Ilona a Kincskereső kisködmön forgatásán isntruálja Horváth Terit (1968) / forrás: Filmkultura.hu

Innen tért haza Katkics Ilona, államvizsgája után, 1954-ben. A diplomafilmjét itthon kellett volna leforgatnia, mert tanárainak az volt az elve, hogy minden ifjú külföldi rendező a saját hazájában, saját körülményei között készítse el első moziját, hiszen csak otthon érezheti át népe problémáit és csak így lehet hiteles alkotó. Főhősünk, hiába szeretett volna egyből filmezni, „nem volt rá pénz” és még mást is vártak tőle. 1996-ban, a Magyar Nemzetnek el is mondta, hogy mit: „A filmgyártás referense voltam a pártközpontban. Nem éreztem jól magam ebben a „szerepkörben”, nem is akartam vállalni, mégis csináltam két esztendeig. Nem spionmunka volt ez, a forgatókönyvekről, a készülőfélben levő filmekről, a filmrendezők életkörülményeiről, például a fizetésükről kellett beszámolni. Igyekeztem igen szerényen viselkedni e poszton, már csak azért is, mert tudtam, akik - úgymond - hozzám tartoztak, Fábri Zoltán, Makk Károly, Nádasdy Kálmán csillagok a filmművészet egén. Arra használtam föl a velük való találkozásokat, hogy tanuljak tőlük.” Tíz évvel később a Filmkultúrának még részletesebben mesélt feladatairól: „tiltakoztam kézzel-lábbal az állás ellen. Még egy lakást is beígértek nekem, amit viszont nem fogadtam el. Jó volt nekem az albérlet is. De mint pártmunkás el kellett vállalnom a munkát. Végül elkezdtem dolgozni úgy, hogy igyekeztem nem ártani senkinek. Mert a forgatókönyvek hozzám futottak be gyártás előtt. Elővéleményeznem kellett őket és átadnom a dramaturgiai tanácsoknak. … Amúgy a dramaturgiai emberektől sokat tanultam, köztük volt Várkonyi Zoltán, Bacsó Peti, Szász Peti, Fábri Zoltán, akinek a tudására ma is felnézek. Ők vitatták meg, hogy a könyvet filmre lehet-e vinni, vagy mit kell rajta változtatni. Művészileg értékelték a terveket.

Katkics Ilona két év alatt egy filmnek kísérte végig az útját, a Körhintáét, amelynek forgatókönyvét ő kapta meg először a film-főigazgatóságról és „el volt tőle ragadtatva”, majd hozzátette: „sem Fábri filmje körül, se másutt nem végeztem olyan munkát, ami miatt utólag pirulnom kellett volna.” Mindeközben főhősünk megházasodott, elkezdte forgatni a diplomafilmjét és megszületett a kisfia. Az ifjú rendezőnő diplomafilmje témájának Asztalos István, erdélyi író Kabát című novelláját választotta. Pénzhiány miatt egykori moszkvai diáktársával Köő Sándorral közösen dolgoztak, filmre forgattak, filmes apparátussal. Majd a kész filmmel, a 31 éves Katkics Ilona elindult a Szovjetunió fővárosába a diplomavédésre. Mit sem sejtve fél éves kisfiát Budapesten hagyta férjével. 1956. október 3-án utazott ki. Közben itthon kitört a forradalom, ők kint ragadtak, majd végül november 30-án hazatértek. „Nem volt könnyű utazás” – állapította meg sommásan Ilona.

Az induló Magyar Televízióba a kezdetektől hívták dolgozni. 1957-től pár évig mint mindenki, ő is csinált mindent. Majd Katkics Ilona rendezte a Tanya a viharban című közvetítést, melyről a következőt írja az MTVA Archívuma: „1958. március 21-én láthatták a nézők a Magyar Televízió első önálló művészi produkcióját, Dobozy Imre Tanya a viharban című rádiójátékának tévéváltozatát.” Mi is ez a művészi produkció? Főhősünk elmagyarázta: „Főleg színházi előadásokat közvetítettünk. Első rendezéseim élő adásban mentek. Próbáld meg Daddy! című munkámat rögzítették először. A forgatókönyvet Békés József írta, a főszerepet Páger Antal játszotta. (1959)” 

Katkics llona a Tündér Lala forgatásán Irina Alfjorova színésznővel és magyar stábtagokkal (1981) / forrás: Arcanum

Amikor a televízió kezdett nagyobb vállalattá duzzadni, Ilona tudatosan orientálódott a cégen belül, vallotta be egy interjúban. „Amikor a szerkesztőségek közt „szétosztották” a rendezőket, azt kértem, hadd dolgozzam a gyermekműsorok szerkesztőségén. A siker hamar rám köszöntött, a Bice bócáért ’66-ban, Münchenben Prix Jeunesse nagydíjat kaptam, Monte-Carlóban közönségdíjat. Hamarosan itthon is jöttek a kitüntetések, Balázs Béla-díj ’68-ban, Érdemes Művész kitüntetés tíz év múlva.” Katkics Ilona szerint sikerének egyik titka az, hogy a televíziónak nagyon jó kapcsolata volt az írókkal és ő csak a legjobb szerzőket szerette volna adaptálni. Kapott írást Mándy Ivántól, Lázár Ervintől, Szabó Magdától, Varga Katalintól, Csukás Istvántól.

A televízió gyermekműsorait 1960-tól rendezte. 1964-ben elvégezte a tanítóképzőt is, mert úgy érezte, hogy „ahhoz, hogy gyermekeknek és gyermekekről filmekkel beszéljek, nem elég a filmszakmát ismerni, de tudnom kell a gyermekpszichológiát, módszertant, neveléstant stb.” – mesélte 1977-ben a Tükör című lap riporterének. A tanultak, állítása szerint, rengeteget segítettek a munkájában: például mindig ő maga választotta ki terepen a leendő szereplőit és mindig el tudta magyarázni a gyerekeknek, hogy miként álljanak a filmezéshez, ami az életben egyszeri alkalom, utána tanulni kell.

Ars poeticája szerint olyan világképet szeretett volna adni a gyermekeknek, „amelyben a szeretet, a türelem, az egymás iránti felelősség érzése a fő helyen szerepel. Nem lehet úgy társadalmat építeni, hogy nincs erkölcsi tartás az emberekben. Szerintem erkölcsi tartalmukért vásárolta filmjeimet megannyi külföldi tévétársaság is. Nyugaton már a hatvanas, hetvenes években is az akciófilmek hódítottak, innen meg humán értékeket közvetítő művek kerültek ki a fesztiválokra, persze, hogy vették őket, mint a cukrot! Filmjeinkkel a Nyugaton akkor már jelentkező erkölcsi hiányt pótoltuk.

A Bice-Bóca, a Kincskereső kisködmön, a Csutak-sorozat, a Tündér Lala, a Fantasztikus nagynéni, a Tizenhat város tizenhat lánya, a Bonca-filmek, A palacsintás király, a Csicsóka és a moszkítók epizódjain generációk nőttek fel.

Katkics Ilonát egyszer megkérdezték, hogy milyen volt a kapcsolatuk a filmesekkel? Őszintén válaszolt: „Nem volt kapcsolatunk, mert a filmeseknek az volt az álláspontjuk, hogy a televíziós rendező nem is igazán rendező. Pláne nem filmes. Pedig ugyanúgy elvégeztem Moszkvában a Filmművészeti Főiskolát, mint az itthoniak. Ráadásul nemcsak rendezésből végeztünk, hanem 3 kemény évig ismerkedtünk a színészi pályával is a Művész Színházban. Sztanyiszlavszkij módszerrel! Amit ugyan itthon sokan lebecsülnek, mert orosz. Pedig ez alapján tanítanak a híres amerikai színész stúdiókban is.” A Televízióban ugyanakkor Katkics Ilona sosem érzett hátrányos megkülönböztetést, majd hozzátette: „Sőt, azt vettem észre, hogy a nőknek sokszor jobban ment a tévézés. Mert ott egyszerre több mindenre kell figyelni. Ez pedig női tulajdonság.

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

Korábbi részek:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.

Címlapkép: Katkics Ilona a Mákszem Matyi (1977) forgatásán