A sztori szerint egy csapat kisiskolás megelégeli, hogy tanáruk (Makranczi Zalán) általános terrort vezet be a kísérleti osztályban, a hangszereket a haszontalan dolgok szekrényébe száműzi, legfőbb szakmai céljának pedig azt tekinti, hogy „a porosz iskola előnyeit a Waldorf hátrányaival” ötvözze. Kollektív szökésüket követően a gyerekek egy elhagyatott szovjet laktanyába veszik be magukat, ahol egy kisebb magánhadsereg felszerelésére elegendő fegyver mellett és néhány kopott mozgalmi freskó árnyékában az egykori partizán, Igor (Schneider Zoltán) veszi őket a szárnyai alá, miközben a város egy szem rendőrt küld az eltűnt srácok után. A zsáner szabályainak megfelelően a felnőttek persze általában mind tökhülyék, köztük és az élelmes gyerekek között egy darabig Igor jelenti az átmenetet, a felnőttet, aki megértéssel fordul a kisebbek gondjai felé. Igaz, ez nagyjából addig tart, amíg saját – főleg erőltetett menetelésben, kúszás-mászás-gyakorlatozásban manifesztálódott – elképzeléseit nem kívánja ráerőltetni a gyerekekre.
Akikre színészileg nem lehet panasz. Arról igazán nem tehetnek, hogy bizonyos mondatok egyszerűen életidegennek hangzanak a szájukból (lásd: „A szobám déli fekvésű, mert délig fekhetek benne.”). Vannak persze jelek, melyek arra utalnak, hogy ezek a gyerekek az itt és mostban élnek: szinte mindenkinek van már mobilja, emellett rutinos médiafogyasztóként tudják azt is, hogy szökésükkel hogyan lehet tematizálni a helyi híreket. Mégis vannak momentumok, ahol ez a jelenidejűség egyszerűen megbicsaklik: ezek közé tartozik például az a jelenet, amikor az egyik tíz-tizenkét év körüli gyerekszereplő az oroszok kivonulását emlegeti fel. A fontos motívumok közül kibontatlan marad a zene: nem tudjuk meg, mi az, amit a legjobban szeretnek a srácok a közös zenélésben, és ha már annyira szeretik, miért csak a Klapka-indulót tudják játszani. Hasonlóan kibontatlan marad a főkolompos Szinyák (Szemző Simon) családi háttere; ő az egyetlen, akit nem vár otthon senki (egy félrészeg apa vagy báty tántorog át néha a színen), és aki emiatt a többiekkel ellentétben nem is üzen haza semmit.
A film ugyanakkor több apró meglepetéssel is szolgál, főleg a vizuális megoldások terén, ezek közül pedig az egyik legviccesebb talán az üldözéses jelenetnél használt videójátékos grafika. A kihalt laktanyát felderítő gyerekek számára ugyanis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nincsenek teljesen egyedül a düledező komplexumban: hajtóvadászatot indítanak az itt-ott felbukkanó ismeretlen ellen, ami a grafikai megoldásoknak köszönhetően kimondottan látványosra sikeredett. Közben jön el amúgy az – a főszereplő Szinyák üvöltésével felvezetett – pillanat is, amikor azt lehet hinni, hogy a békés ifjúsági film hirtelen váltással A Legyek Urába csap át, a vérengzés azonban végül érdeklődés hiányában elmarad. Ötletekben, gegekben tehát nincs hiány – nem hiszem, hogy lenne olyan gyereknéző, aki ne élvezné a házilag tákolt figyelmeztető rendszer működését –, és a szórakoztató pillanatokban óriási szerepe van a mellékszereplőként feltűnő és láthatóan teljesen felszabadultan játszó felnőtt színészeknek. A fentieken kívül muszáj megemlíteni a béna rendőrként nyomozó Hevér Gábort („Nem röhögünk, nyomozunk”), valamint Hollósi Frigyes és Fesztbaum Béla párosát (a 2012 decemberében elhunyt Hollósi Frigyesnek ez volt az utolsó filmszerepe), ami még akkor is igaz, ha az általuk végigvitt vonal sajnos nagyon kilóg a sztoriból. És nem lehet kihagyni a felsorolásból mindenki Lópici Gáspárját, a néhány rövid jelenetben feltűnő Szilágyi Istvánt sem.
A Berosált a rezesbanda egy szórakoztató kísérlet arra, hogy újra legyen magyar ifjúsági film a mozikban és a tévében, a nagy kérdés azonban az, hogy a mai gyerekek mennyire tudnak azonosulni egy alapvetően néhány évtizeddel korábbra kalibrált történettel, még ha az villanásaiban friss is és mai is, és nyomokban talán még róluk is mond valamit.
