Kapcsolódó anyagok

Singer Éva, aki filmrendező-osztályba járt, hogy Kármentő Andrásné, majd Kármentő Éva néven vágó legyen

Kende Márta, a filmrendezőnő, aki a Tévé Macit és Törőcsik Marit is rendezte

A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.

„A happység nem létezik. Hollywoodban kitalálták, hogy minden film csókolózással érjen véget. Butaság. Nem igaz. Vannak boldog pillanatok, de ritkán és rövid ideig tartanak. Viszont ki kell várni őket és minden ajtócsapkodást el kell tűrni értük. Nem szabad feladni. Soha” – válaszolta kérdésemre Elek Judit, 2023 őszén a Toldi Mozi kistermében, miután levetítették az első három filmjét a Budapesti Klasszikus Filmmaratonon. A kérdésem az volt, hogy: „Azzal bélyegezték meg első kisfilmjét, a Találkozás-t, hogy pesszimista, és ezért Önt hallgatásra ítélték. Mégsem lett optimistább. Miért?” Milyen jó kredó: mert a happység nem létezik.

Kezdjük a történetet a legelején. Elek Judit szülei antikváriusok voltak. Édesapja könyvesboltja a Vígszínház szomszédságában állt. Judit kétéves volt, amikor kitört a második világháború. „Amikor a családommal együtt az ún. védett házból a budapesti Pozsonyi úton a nyilasok a hatalomátvételkor kitereltek, és betereltek a gettóba, én hét és fél éves voltam. Anyám a négyéves öcsémet tartotta, apám, aki aznap hajnalban hamis papírral szökött meg a munkaszolgálatból, a kevés megmaradt holminkat cipelte egy batyuban. Az én kezemet nem fogta senki, egyedül mentem. A kapu előtt volt egy letakart valami, amiben megbotlottam és ráestem. Egy öregasszony hullája volt. Az első igazi emlékem az életemből, hogy ráesek egy halottra, és az orrom találkozik az ő arcával. Ez olyan sokkot okozott, hogy eltörölte mindazt, ami előtte volt” – emlékezett vissza Elek Judit, a Magyar Narancsban, 2011-ben. A jelenet egyébként az Ébredés című filmjében szerepel. A második világháború utáni másfél évnyi „árvácskaságáról” először a hollandiai IFFR (International Film Festival Rotterdam) vezetősége által, az életművét bemutató retrospektív vetítéssorozat okán megrendelt és 2023-ban kiadott, róla szóló angol nyelvű monográfiában mesélt. Így talán érthető, hogy Móricz Zsigmond szívszaggató árvalány-történetéből miért ő írt forgatókönyvet és milyen saját élményeket rejtett el a cselekményben. 

Ragályi Elemér és Elek Judit / Forrás: Film Színház Muzsika, 1968.08.03. (31.szám, 131. oldal), Arcanum

1948-ban édesapja üzletét államosították. Elek Judit, saját állítása szerint öntörvényű kamasszá cseperedett. Bár szülei a Jurányi utcai gimnáziumba iratták be, ő egy hét múlva kivette a bizonyítványát és átiratkozott Csepelre, „a Jedlik Ányosba”, mert oda járt a barátnője. Majd az utolsó évre, érettségizni visszatért a Jurányiba. Tinédzserként minden pénzét mozira költötte és rengeteget olvasott. „Akkor tanultam meg, hogy a savanyúcukor elveszi az éhséget”, mesélte el egyszer egy újságírónak, majd hozzátette, minden talált fillért mozijegyre költött és inkább nem evett. 17 évesen Balázs Béla Filmkultúra című kötete és Pudovkin, A film technikája című könyve hatására eldöntötte, hogy filmrendező szeretne lenni. Ahogy mondta, nagyon sovány lány volt, két hosszú copffal, amikor jelentkezett a Színház-és Filmművészeti Főiskolára, az érettségije évében. Állítása szerint 16 évesnek sem nézett ki. Ettől függetlenül elsőre felvették. A nyári szünet után pedig már asszonyként érkezett tanulni, mert időközben férjhez ment.

A leendő filmrendezők a Főiskolát erős évben kezdték, 1956 őszén. Az osztályba került még egy lány, Singer Éva. Az ő történetét az előző cikkben meséltem el. A két lány nyolc fiúval járt együtt. Íme a névsor: Szabó István, Rózsa János, Huszárik Zoltán, Kézdi-Kovács Zsolt, Kardos Ferenc, Gyöngyössy Imre, Gábor Pál és egy bolgár fiatalember, Zachariev Eduárd. Sőt, volt egy koreai osztálytársuk is, Chö Cang-Szu, akit azonban a „sajnálatos októberi események” után hazarendeltek. A forradalom hatására „összeforrt a csapat”. Máriássy Félix volt az osztályfőnökük. Eltelt a négy év, sok közös kalanddal és munkával. 

A végén Elek Judit nem kapott diplomát, mert „akkor még nem volt divat, hogy egy ilyen incifinci leányból, mint én, filmrendező legyen. Azt mondták: elégedjek meg egy dramaturgdiplomával… Ezt az ajánlatot nem fogadtam el, s elmentem filmhíradót rendezni. Jó néhány évvel később – amikor már két-három játékfilm volt mögöttem – végül is megkaptam a rendezői diplomát, de csak azért ragaszkodtam ehhez, mert – képesítés hiányában – különben leszállították volna a filmgyári fizetésem” –  nyilatkozta 1990-ben a Képes7-ben, a Hazafias Népfront heti családi magazinjában.

Máriássy Félix (háttal), Eduard Zahariev, Makk Károly (háttal), Gyöngyössy Imre, Elek Judit, Rózsa János / Forrás: Filmkultúra, 1988 (29. évfolyam, 1-6. szám), Arcanum

De térjünk vissza a Főiskola végéhez. Elek Judit időközben két rövid házasság után (a második férje Bacsó Péter volt – Szederkényi Olga megj.) osztálytársával, Kézdi-Kovács Zsolttal kötötte össze az életét. Együtt lettek a legendás Balázs Béla Stúdió tagjai. „Amikor végeztünk a Főiskolán, a Balázs Béla Stúdió élő-halott formában létezett. A mi évfolyamunk – Kardos, Szabó, Huszárik, Rózsa, Gyöngyössy, Gábor, Kézdi-Kovács és én – és az előttünk végzett Gaál-Sára évfolyam indította a Stúdiót 1960-61-ben. Nekünk adott először a Minisztérium filmkészítésre egy fix összeget. 300.000 forintot (mai áron kb 42 millió forint—megj. Szederkényi Olga), majd a következő évben ezt az összeget felemelték fél millió forintra. Nekünk a stúdió mindent jelentett, mert semmiféle lehetőségünk égen-földön nem volt. Akkor alakult a Budapest Filmstúdió játékfilmes csoportja, amit Nemeskürty István vezetett, és a Főiskoláról egy páran oda kerültünk. Az osztály fele: Szabó, Kardos, Kézdi-Kovács és én. De szó se volt arról, hogy mi ott bármihez is hozzájutnánk, valamennyien híradóztunk. A Hunniában ügyelők és másodasszisztensek lehettünk, és a legtávolabbi reményben sem volt sehol sem az, hogy filmhez jussunk. Az egyetlen lehetőség, ahol a Főiskola után kipróbálhattuk magunkat, a BBS volt. Az akkori Főiskola egyáltalán nem gyakorlati oktatást nyújtott, öt év alatt mindössze három etűdöt csináltunk, amiből kettő keskeny volt. A dokumentumfilmgyártás legalább annyira zárt és foglalt volt, mint a játékfilm területe. Borzasztó nagy dolog volt az is, hogy híradóztunk.” – Ember Marianne 1980-as tanulmányában olvashatjuk ezt a vallomásrészletet.

Két évvel a főiskola elvégzése után, 1963-ban készíthette el Találkozás című kisfilmjét, amelyet egyből betiltottak, mert, ahogy már utaltunk rá, „a vége nem elég optimista”. 26 éves „elsőfilmesként” ezt a történetet szerette volna megcsinálni, önmaga miatt, mert „nagyon magányos volt”.  2023-as találkozásunkkor hangsúlyozta, hogy minden filmjében van önéletrajzi elem, amelyet aztán elemel. Ebben a filmben ő a magányos ápolónő. A karakter megformálására apróhirdetésben találták meg az amatőr szereplőt, Irént. A 20 perces rövidfilm történetében két ismeretlen első randevúját követhetjük nyomon. A pár férfi tagja volt a film fix pontja: a főhőst Mándy Iván író alakította. „Nem volt forgatókönyv sem. Ennyi volt az instrukcióm, hogy: Ismerkedjetek. Ha úgy éreztem, hogy egy jelenettel vagy helyszínen végeztünk, akkor mentünk tovább. Azt, hogy mit szerettem volna ebben a filmben és filmmel, a forgatás után senki sem értette. Csak Jancsó. Ő rakta össze a filmemet.” Tizenhét évvel később a Filmkultúra így elemezte Elek Judit első filmjét. „Az első munkában, az 1963-ban készített Találkozásban két középkorú átlagos ember, egy férfi és egy nő ül egy elhagyott pesti tér padján, és alig tud szót váltani. Pedig minden igyekezetük arra irányul, hogy kapcsolatot teremtsenek egymással. Randevújuk úgy jött létre, hogy társat keresve apróhirdetést adtak fel az újságban.” A cikk szerzője szerint a film a cinema direct módszerével készült. Elek Judit úgy emlékezett, hogy ez a módszer a „levegőben lógott”, aktuális volt a világban, mert egyidejűleg máshol is kísérleteztek vele, úgy, hogy nem tudtak egymásról: „hogy az ember egyfajta konstrukciót megpróbál spontán eszközökkel és nem előre megírt dialógusokkal megcsinálni.”

Elek Judit a Magyar Rádió stúdiójában 1973-ban / Forrás: Fortepan, Szalay Zoltán

Elek Judit négy év múlva készíthetett újabb dokumentarista filmet Meddig él az ember? címmel. Az egy órás film az Oberhauseni és Locarnói Fesztiválon is nyert. „A gyerekkor elmúltát és az öregkor kezdetét, az emberi élet szociális végpontjait mutatja be a film. Ami pedig e között a két állapot között zajlik, és a film során különös hangsúlyt kap, az a munkában eltöltött teljes és hasznos emberi élet” – fogalmazott a kritikus.

A nemzetközi sikerek megágyaztak a szintlépésnek, eljött az idő, hogy Elek Judit közel tíz évnyi várakozás után nagyjátékfilmet készíthessen. Közben az ifjú rendezők egyenként kaptak lehetőséget nagyjátékfilmre, szép lassan. Azért is érhettek el frontáttörést, „mert rengeteg volt az energiánk és a kultúrpolitikai tendencia is az volt, hogy fel kell frissíteni a magyar filmgyártást”. 

Elek Judit azt mesélte, hogy „mindig olyan történetet kerestem, ami hasonlatos volt az én állapotommal és abból készítettem filmet.” A Sziget a szárazföldön című film alapötletét az adta, hogy családilag épp lakáscserében voltak.

A Kossuth Rádió 1969-ben készített interjút a 32 éves Elek Judittal, nyolc évvel a főiskola befejezése után. A beszélgetés címe: Pálya kezdetén. Az apropó a Sziget a szárazföldön című film nemzetközi sikere a cannes-i filmfesztiválon. „Nagyon sokat kínlódtam vele (…) mindig sokat kínlódom munka közben, de ennél különösen nagyon sokat, mert ez volt az első olyan eset, amikor nem dokumentum anyaggal dolgoztam, hanem mindent nekem kellett kitalálni.” A film forgatókönyvét Mándy Iván írta, akivel Elek Judit már 10 éve dolgozott együtt és temérdek meg nem valósult forgatókönyvet írtak közösen – a munkamegosztásban Judit volt a dramaturg.

„A Sziget a szárazföldön-ben igyekeztem egy házon, egy helyszínen belül megtalálni mindent, hogy a ház szerves életét megőrizzem, hogy maga a környezet szuggeráljon egy csomó mindent. Be kellett látnom, hogy konstruált történetemmel nem lehetett nem színész főszereplővel dolgoznom, és mert ehhez a történethez ragaszkodtam, és megtartottam Mándy Iván dialógusait, így lett végülis ez klasszikus játékfilm, sztorival, jelenetekkel, előre gyártott dialógusokkal. Formáció lett, dokumentumfilmes tarkításokkal. Nem tudtam ebből kitörni” – vallott a rendezőnő Ember Marianne-nak a már idézett esszében.

Elek Judit / Forrás: Filmvilág, 1995 (38. évfolyam, 1-12. szám), Arcanum

Hiába volt a film sikeres nemzetközi szinten is, sajnos, ez sem lett elég optimista alkotás. Így megismétlődött a történelem: „először játékfilmezni nem engedtek, utána újra játékfilmezni nem engedtek. Ekkor elmentem öt évre Istenmezejére (ott készült a következő dokumentumfilmje—Szederkényi Olga megj.). Nem mindig tudjuk azt csinálni, amit szeretnénk. Ilyen helyzetekben azt kell csinálni, amit lehet. Ezért fontos, hogy legyen mindig több terv a tarsolyunkban” – osztotta meg velem tapasztalatait Elek Judit. Már a 2024-es Filmmaratonon fűzte hozzá, hogy azt, hogy az ember az előző rendszerben szilenciumra volt ítélve, persze nem mondták ki, csak nem kapott lehetőséget, hiába próbálkozott ezerféleképpen.

Elek Judit ezért élete bizonyos időszakaiban könyveket is írt. Filmekből pedig mindig „örökzöldekben” gondolkodott: Ébredés című saját regénye megfilmesítésére 37 évet várt, a Martinovics-filmjét 10 év után forgathatta le, a Visszatérés címűt pedig több, mint 17 év után.

Elek Judit Kossuth – és Balázs Béla díjas filmrendező lett, aki hálás Balázs Béla Filmkultúra című könyvének, hogy segítségével megtalálhatta a kulcsot egy nyelvhez, melynek használatával kiléphetett magából. Legalábbis 1982-ben ezt nyilatkozta a Positif nevű francia filmes lapnak. Ugyanebben a cikkben elmondta, hogy szerinte nincs férfi vagy női rendező, csak rossz vagy jó rendező van.

Az Elek Juditról szóló egyetlen, 2023-ban megjelent, angol nyelvű monográfia végén a rendezőnőtől alábbi gondolatot emelte ki az rotterdami IFFR szerkesztője: „Szeretem ezt a hivatást. Szeretném, ha szeretnék, amit csinálok. S azért is szeretem ezt a hivatást, mert miközben csinálom, aközben mind jobban, intenzívebben szerethetem az embereket, azáltal, amit csinálok.”

Szederkényi Olga

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

Korábbi részek:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.

Címlapfotó: Elek Judit a Tutajosok című film forgatásán / Forrás: NFI Filmarchívum