Kapcsolódó anyagok

Nordin Eszter, a filmrendezőnő, aki emigráns magyarként Londonban végzett, a rendszerváltás után pedig hazajött

Gyarmathy Lívia, a filmrendezőnő, aki vegyészből lett kétszeres Európai Filmdíjas alkotó

„Mama kiskorában picit más volt, mint a többi gyerek, nem is tudom, hogy mondhatnánk mai szemmel? De végül is, nem ez a lényeg, hanem az, hogy pszichológushoz járatták, aki azt tanácsolta neki, hogy a vele történtek elmesélésére és a lelkében felmerülő kérdések megválaszolására csináljon és játsszon gombszínházat. Anyám megfogadta a tanácsot és így szeretett bele a történetmesélésbe, a színházba. Aztán amikor látta a Holdra szállás közvetítését a világűrből a tévében, annyira magával ragadta a „műsor”, hogy úgy döntött, ő ebben a csodában szeretne élni, és ezt a csodát közvetíteni az embereknek” – mesélte telefonon Sós Máriáról a lánya, a Kanadában élő Lányi Fruzsina jelmeztervező (egyebek mellett a Véletlenül írtam egy könyvet című film jelmeztervezője is).

Főhősnőnk egy 1993-as interjúban azt vallotta a rendezői felvételit megelőző öntudatlan ráhangolódásról, hogy mindig is szerette a televíziót, ezért hamar jelentkezett oda dolgozni. „Már második gimnazista koromtól nyaranta amolyan mindenesként dolgozhattam, legelőször Makk Károly Germán vakáció című tévéjátékának forgatásán. Érettségi után nem egyetemre mentem, hanem a televízióba vágó-, illetve rendezőasszisztensnek.” Egy másik beszélgetésben, 31 évesen elmondja, hogy a vágóasszisztensi pozícióból hamar kikönyörögte magát, mert nem tudott egyhelyben ülni.

Egyszer azután „szerencséje volt” mert az Iskolatelevíziónál megbetegedett valaki és másodasszisztensből első asszisztenssé avanzsálhatott egy napra Zolnay Pál mellett. „Ő aztán valahol azt mondta rólam, hogy „egész ügyes volt”, és így egyre több asszisztensi feladatot kaptam.” Ettől függetlenül csak a második próbálkozásra vették fel a Színház-és Filmművészeti Főiskola televízió-és filmrendezői szakára. „1975-ben amikor végeztem a főiskolán, Máriássy osztályában, természetesnek tartottam, hogy a televízióban a helyem” – tekintett vissza a kezdetekre Sós Mária 45 évesen.

 

Sós Mária rendez / Fotó forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma 

Szülei nem voltak művészek: fiatalabb édesanyja patikus, jóval idősebb édesapja orvos, nőgyógyász. Mária 1948-ban, nem sokkal a második világháború után született, bár szülei kiskorában elváltak, egy megosztott lakásban továbbra is együtt éltek külön. Hogy másodszorra miért vették fel az ifjú lányt a főiskolára? A rendezőnő szerint a megoldás egyszerű:

„Kádár János azon a pártkongresszuson, ami a felvételink előtt volt, mondta, hogy több nőt a közéletbe. Valószínűleg ezért voltunk az osztályban hárman lányok. Más hatását én nem éreztem. Még a KISZ-t is arra használtuk, hogy saját klubunk legyen, ahol hétvégén bulizhatunk, és olcsó a sör. Szabadok és védettek voltunk a főiskolán, nagyszerű mesterekkel: Máriássy Félix, Gábor Pál, Illés György, Fábri Zoltán, Szöllősi Andrásné (minden idők legjobb művészettörténet tanára, ami a filmeseknek fő tárgy volt) Makk Károly, Szécsényi Ferencné, Radnóti Miklósné (igen, Fanni!). És jóban voltunk a színészekkel, mert még egy épületben voltunk velük három évig, szóval csupa kellemes jut eszembe” – mondta el a rá állítólag nagyon jellemző éleslátással és szókimondással a prae.hu riporterének, 2008-ban, halála előtt három évvel.

Sós Mária osztálytársai a film-és televíziórendező osztályban: Bódy Gábor, Esti János, Felvidéki Judit, Kis Klára, Mihályfy Sándor, Sántha László, Surányi András, Vészi János. Főhősnőnk diplomafilmje nagy sikert aratott, emiatt hamar le is szerződtették az akkor még egyedülálló és nagyhatalmú televízióba. A Portréfilm című alkotás „ötvözete a riportnak, a dokumentumjátéknak, játékfilmes elemekkel”. Egy artista, Medgyes Éva a főszereplő, vele járták körül a szerelem témáját és akinek egy jelenetben a randevúról kellett volna beszélnie, de közölte, hogy egyedül nem tud rögtönözni. Ki legyen a fiú? „Ő Belmondót választotta. Kikopíroztunk egy jelenetet a Kifulladásigból. És Belmondo már válaszolhatott is a kérdésekre.”

Az egyszerre lírai, elgondolkodtató, innovatív és vicces film Tours-ban a fiatal filmesek Ma és holnap című fesztiválján a zsűri különdíját, Belfortban pedig a fiatal filmesek fesztiváljának fődíját nyerte meg. De az alkotás sikerrel szerepelt a már akkor is gazdag hagyományú Lipcsei és Oberhauseni Filmfesztiválon is. A siker titkát ebben látta a rendezőnő 13 évvel később, 1988-ban: „Ezt a tizenhat perces diplomafilmet nagyon jó élethelyzetben tudtam megcsinálni; tökéletesen szabadnak éreztem magamat. Tudtam, hogy diplomát fogok kapni, tudtam, hogy a tévében Vitrayval érdekes munkába fogunk, semmi görcs nem volt bennem, lelkileg, szellemileg, emberileg maximálisan a helyemen voltam” – mesélte Mária őszintén az Új Tükör riporterének. Az út tehát ismét a televízióba vezetett „egy meglehetősen furcsa nevű egység – a Szórakoztató Főosztály Vegyes és Összetett Műsorok Osztálya” alkalmazta Sós Máriát. A pályakezdéskor nyilatkozott erről a MAFILM Híradónak, 1980-ban, első nagyjátékfilmje rendezésekor. De még nem tartunk ott a történetünkben.

 

Sós Mária / Fotó forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma 

Főhősnőnk tehát 1976 januárjától a Magyar Televízió rendezője. Vitray Tamás legendás talk showjának, a Csak ülök és mesélek címűnek az első adását 1978. 09. 22-én vezényelte. Bár volt már videotechnika (vagy ahogy akkoriban még hívták: elektronika), a műsorokat filmre forgatták, mert Mária szerint azzal lehetett a kívánt eredményt és hatást elérni.

A havi 60 perces műsort egy hónapon át készítették. „Fantasztikus időszak” volt ez a rendezőnő életében, ahogy egyszer fogalmazott. Kísérleteztek a telvíziós cinéma vérité-vel, rejtett kamerás felvételek formájában (amely módszer erős közönségvisszhangot váltott ki), találtak barokk szobrokat az óbudai szeméttelepen vagy éppen egy Kosztolányi-novella alapján nyerskosztevő bicsérdistával zsúfolt étteremben beszélgetett Vitray – pár példa, hogy szemléltessük a műsor tartalmát és formátumát. „Az a két és fél közös év nagyon-nagyon fontos volt számomra. És bár én a műsorok rendezője voltam, riportokat is készíthettem; az egész egyfajta nagyon jó szellemű csapatmunka volt. Azután ez is, mint minden legendás csapat, szép lassan szétzilálódott.”

1979-ben Sós Mária első, televízióba szánt filmje Az örök Don Juan I-II kerül adásba. Ez is egy hibrid mű: dokumentarista és fikciós elemek váltják egymást. Így tudósított a forgatásról a korabeli újság: „A keverőpultnál ülünk. Sós Mária készülő filmjének riportrészleteit nézzük — éppen Dunai Tamás vall a szerelemről, a nőkről, a férfiakról... Színész, amint legbelsőbb énjét adja, amint meztelenebb és kiszolgáltatottabb, mint a lakatlan szigetre verődött hajótörött. „Nincs nő és nincs férfi — külön, külön. A csábításnak nincsen trükkje ... Hiszek a váratlanságban, a szerelem: váratlanság’’ – néhány a gondolatokból, amelyeket Dunai Tamás Tóth Erikának, a műsor riporterének mond.

„Hónapok múltán újra találkozunk. Az 1-es stúdió rendezői szobájában — három monitoron egyszerre. Tollas kalapban, reneszánsz ruhában követi a rőtszakállú bölcs papot, Gábor Miklóst, így a kamera felé sétálva szűrik, morzsolgatják Vekerdy Tamás Don Juan, a csábítás iskolája című színdarabjának verses szövegét, az író mívesen formált mondandóját a szerelemről, a nőkről, a férfiakról... Színész, amint kiszolgáltatottja és egyben ura a szerepnek. Amint Don Juan — a csábító, és amint a csábítás anatómiáját készíti. Harmadszor e jelenet felvétele után, immár személyesen ... — Dunai Tamás alakját újabban „a” szerelmes férfi figurájaként idézi emlékezetébe a közönség. Hogy tetszik ez Dunai Tamásnak?

— Meglep. Váratlan. Én soha nem voltam „hősszerelmes”... — tűnődik.
— Miért, Don Juan hősszerelmes?
— Éppen ez a Sós Mari rendezte film lényege. Hogy milyen is Don Juan ... Én amellett szavazok: jelenség. Mindenki lehet Don Juan. Nem kell ahhoz „hősszerelmesnek” lenni.
Sós Máriát és Tóth Erikát kértem meg, beszéljenek a készülő filmről. Két nő, két fiatal nő határozta el, hogy filmet csinál az örök Don Juanról. S hogy teljes és autentikus legyen a szerzők sora, forgatókönyvírónak Nádudvari Annát kérték meg. (Véletlen-e, hogy e sorok írója is nő?)
— Kétrészesre tervezzük színes beszélgető-filmünket, amelyet irodalmi szemelvények tesznek teljessé — mondja a rendező.
— Mit tart fontos fegyverténynek — eddig?
— Például, hogy jól ismert színészeket nyertem meg — civilnek. Dunai Tamás, Koncz Gábor, Hegedűs Tibor, a volt vígszínházi főrendező, Rajhona Ádám, Darvas Iván beszélget tanárok, pszichológusok, írók között a szerelemről, a nőkről, a férfiakról, őszintén, maszk és „befolyásoltság" nélkül...
— Szerintem a legfontosabb mondat, amely elhangzik a filmben, ez: „Az anyáknak kell megtanítaniuk fiaikat — hogyan kell szeretni” — mondja Tóth Erika.
— Sokat segíthet a családok, a szeretők, a szerelmesek gondjainak feltárásában legalább, ha nem is a megoldásban az a sok értékes gondolat, amely elhangzik beszélgető partnereink szájából... Vélemények csapnak össze, végül is csak körül tapogatják a donjuanságot — igaz választ mindenki maga találjon magának, minthogy igaz Don Juant is — ha nagyon akarja” – írja a Film, Színház, Muzsika újságírója 1979-ben, de a kérdések és a válaszok ma is érdekelhetnek minket, Sós Mária szerette az örök témákat, majd meglátják, ha végigolvassák a cikket.

Sós Mária forgatáson / Fotó forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma 

Na, de térjünk vissza a fősodorba. Közben Sós Mária 1978-ban édesanya lett. „Én közben szültem egy kislányt, s mialatt szoptattam és pelenkát mostam-vasaltam, volt időm gondolkodni. Ekkor jutott eszembe Nemeskürty István korábbi ajánlata, amit még a vizsgafilmem megnézése után tett: készítsek nála a Budapest Filmstúdióban nagyjátékfilmet. Éppen abban az időben tapasztaltam elkeseredetten, hogy a baráti körömben majdnem mindenkinek felbomlófélben van az élete. Elhatároztam, hogy ezekről az asszonyokról fogok filmet csinálni, így született a Boldogtalan kalap.”

Sós Mária első nagyjátékfilmje lélektani alkotás, (a rendezőnő egyik kedvenc rendezője Ingmar Bergman volt!) a címe: Boldogtalan kalap (1980). A rendezőnő a forgatókönyvet Vörös Éva dramaturg novellájából készítette. Erről a filmről is tudósítanak a lapok, már az utómunka idején.

„Sós Marit szinte csak mint a „Csak ülök és mesélek" című tévésorozat rendezőjét ismerjük. Pedig már diplomafilmjével megnyert majdnem minden díjat, amit ebben a kategóriában a nemzetközi fesztiválokon odaítélnek. Szintén a televíziónál rendezte meg a Gross Arnoldról szóló filmet, és az „örök Don Juan”-t is. Most pedig, itt ül a MAFILM épületében. A vágóasztalon első nagyjátékfilmjének, a Budapest Filmstúdióban forgatott „Boldogtalan kalap”-nak a részletei ismétlődnek, állnak meg, peregnek odavissza, ki tudja, hányadszor. A rendező, az operatőr — Szabó Gábor —, s az asszisztens meg a vágó, ők valami különös nyelven beszélnek. - Tudod, akkor jön a „Pihentüdült”! - Igen, a „Tea” gyönyörű! - Ezt rövidebbre kéne venni! A kisfiú kell! - Az utcaseprő is! Ide-oda váltanak. Jelenetekben, időben. Sós Mari magyarázatot ad: - Meg kell találnunk a legjobb szerkezetet. A forgatókönyv csak az alap, amelyből kiindultunk.

— Mit érdemes elmondani, előzetesen, a „Boldogtalan kalap" történetéből?
—Három nőről van szó. A 80-asévek első felében Budapesten élnek. Mindhárman elváltak. Értelmiségiek. Barátnők. Egyedül nevelik gyermeküket. Nemcsak az ővelük történő dolgok a fontosak, hanem azoké is, akikkel találkoznak. A volt férjeké. A gyerekeké. A szomszédoké. Az új szerelmeké.
— Három, nem túlságosan sokat foglalkoztatott színésznő a főszereplő: Nagy Anna, Kishonti Ildikó, Földessy Margit. (irodalmárt, pályakezdő újságírót és grafikust alakítanak – a szerk.)
— Jó színésznőnek tartom mindhármukat. És nem hiszek abban, hogy mindig ugyanazokat kell szerepeltetni. Elképzelhetetlen, hogy aki minden magyar filmben játszik, a századikban is jó legyen.
— A bemutató utáni kritikák alighanem értékelik majd egy új rendezőnő bemutatkozását is.
—Nőnek születtem. Rendező lettem. Ezen adottságomon nem tudok változtatni. Nem tagadom meg, de nem is tartom hangsúlyozandónak a nememet. Ez egy túlméretezett probléma. Állítom, hogy senki nőkről nem mond többet filmen, mint Bergman, mert ő az emberről is nagyon sokat tud.
— A film munkálataiban szereplőként is, forgatókönyvíróként is részt vett Vekerdy Tamás pszichológus.
— Rengeteget beszélgettünk a szereplőkről. Magnóba mondtuk, leírtuk az epizódokat. Aztán elvonultunk a szereplőkkel vidékre. Azokra a jelenetekre, amiket elmeséltem, rögtönöztek. Ezek lettek a film legérettebb, legjobb jelenetei. Vekerdy Tamás sokat segített. Igen érzékeny. A színjátszáshoz, filmhez, s általában a művészetekhez közelálló személyiség.
— A „Boldogtalan kalap" elkészült. Mi következik ezután?
— Változatlanul a televízió szórakoztató osztályának vagyok a rendezője. De szívesen rendeznék színházban is. Például Vekerdy „Don Juan” című drámáját, ezt a nagyon érdekes, komoly színpadtechnikát kívánó művet. Most ismét a vágyaknál, terveknél tartok. Mi valósul meg belőlük? Eldönti az idő” – tudjuk meg a Képes Újság egyik 1980-as számából.

Kilenc évvel később már a Boldogtalan kalap utóéletéről is mesél Mária: „A filmet akkor meghívták Cannes-ba a kritikusok hetére, arra a bizonyos vetítéssorozatra, amelyen az idén Enyedi Ildikó nyert Az én XX. századommal. Erre az egyhetes szemlére a filmkritikusok válogatnak, a világból összesen hat vagy hét filmet hívnak meg – ide már bekerülni is nagy megtiszteltetés. A filmet több külföldi ország megvásárolta, egyszer a mi tévénk is vetítette, Olaszországban Kishonti Ildikó a legjobb színészi alakítás díját kapta érte, 1981-ben pedig Koltai Róbert nyerte a filmkritikusok díját. Ez azért is nagy szó, mert Koltai összesen hat percig van jelen a film végén.”

Sós Mária a Rádió és TV újság borítóján /Fotó forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma 

A rendezőnő első játékfilmje után visszament a televízióba, portréfilmeket készített: Vekerdy Tamásról, Simonyi Imréről, Hegedűs Gézáról és még sokakról. Legjobban a már említett Gross Arnoldról készített, Játék-film című művét szerette ebből a korból, amelynek folytatását is tervezte. Lányi Fruzsina szerint édesanyját Bergmanon kívül Balázs Béla, John Cassavetes, Federico Fellini, Alfred Hitchcock és David Lynch művészete inspirálta leginkább. „Ezenkívül Mama állandóan olvasott, gyakorlatilag egy könyvtárszobában lakott, folyamatosan vitte be az inputot”— emlékszik vissza az otthoni csendéletre Fruzsina.

Sós Mária második és egyben utolsó nagyjátékfilmje a Városbújócska lett (1984). A budapesti forgatáson ismét kint járt az újság, a Pesti Műsor: „A Rigolettó cukrászdában teljes a káosz. A kiszolgálópultnál mérik a pisztáciafagylaltot, a játékautomaták villognak-zenélnek-csörömpölnek, füst van, elég sok a vendég. És a hőség leírhatatlan. Igaz, kinn az utcán is tombol a szeptemberi nyár (30 fok meleg!), de itt benn... És füst van. Cigarettától és valami olajos műgyantától. Műfüst. Mert a fél cukrászda üzemel, a másik felét a filmesek foglalták el. Forgatnak. Sós Mária Városbújócska című filmjét. A kamera mögött Szabó Gábor operatőr. Az egyik asztalnál pedig egy csodaszép fiatal lány Másik János társaságában, sok-sok vodkás pohár és néhány üveg sör fölött társalog, ők a film főszereplői közül valók. A lány Prepeliczay Annamária, a Győri Balett tagja. Most debütál filmszínésznőként. A galériáról fekete szoknyában, fehér trikóban, fehér bóbitával, csipkés köténykében, kezében poharakkal teli tálcát egyensúlyozva Sós Mária liheg lefelé. Pincérnőt alakít. „Mihalkov, ha nem oszt magára fontos szerepet, mindig eljátszik egy pincérfigurát a saját filmjében. Rajongója vagyok, most utánzom is...” — mondja a rendezőnő, így már nem is furcsa, hogy az asszisztense elég gyakran adja ki a felvétel előtt a jelszót: — Mari, figyelj! — És mert Mari nem igazán pincérnő, egy-két pohár megsínyli ezt a szereplést.

De szerencsére a stábhoz tartozó kedves öreg hölgy, Mária néni már pattan is, és felsöpri az üvegcserepeket. Két felszolgálás közt, a kameraátállások perceiben a rendezőnő elmondja, hogy abszolút 1984-es lesz a film. Mai történet, mai harmincasokról. Egy valamikori baráti-intellektuális alkotó társaság — zenészek — ismét összetalálkoznak egy házibulin, s felelevenedik a múlt. De nem nosztalgiafilm! Viszont zenés. A zeneszerző az egyik szereplő, Másik János. Van egy zseniális gyerekszereplőjük is, Gévai Simon, akit több száz gyerek közül választottak ki. A többi szereplő sem kizárólag profi, mert Sós Mária úgy véli, ő személyiségekkel, és nem feltétlenül színészekkel szeret filmezni. Ehhez van szokva, még a televízióból, hiszen sok-sok filmet rendezett Vitray Tamás műsorában, a Csak ülök és mesélek-ben. Hogy a film valamennyi helyszíne zárt térben, szobában játszódik? Talán azért — mondja —, hogy a néző érzékelje, átélje a látottakat, hiszen a mozi maga is behatárolt tér. Mindenkinek — fiatalnak, öregnek — egyaránt szánja ezt a filmet. Hiszen rólunk szól, mindnyájunkról. Az emberi kapcsolatok, a család kisebb-nagyobb konfliktusai éppoly szerteágazóak, mint Rozgonyi Ádámmal közösen írt filmjének történetében. Az említetteken kívül szerepel még a Városbújócskában Földessy Margit, Martin Márta, Lauri Törhönen, Lakatos Gabriella, Dörner György, Vészi János és Gáspár Tibor.”

Sós Mária civilben / Fotó forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma 

Sós Máriának a Film, Színház, Muzsikában, 1984-ben nem először és nem utoljára felteszik a Jolly Joker kérdést: rendező-e a nő?
„—A női rendezők napjainkban még mindig kuriózumnak számítanak. Hogyan érinti, ha filmjeit akár jó, akár rossz értelemben a „nőies” jelzővel illetik?
—Nem szeretem a feminista megkülönböztetést. Nem biztos, hogy nőnek kell születni ahhoz, hogy valaki fogékony legyen a női személyiség iránt. Szerintem például igazán Ingmar Bergman a legérzékenyebb a női lélek, a nők problémái iránt, pedig ő férfi. Női rendezőnek lenni bizonyos helyzetekben, például a munkában előnyt jelenthet, kedvesebbek, udvariasabbak vele a kollégák —, de bármilyen értékelési szempontként hamisnak érzem. Gyarmathy Lívia nyilatkozta, s én teljesen egyetértek vele: a feminizmus rövidlátás.”

A fejlődésre mindig kész, színházimádó és tervekkel teli Sós Mária 1986-ban elvégzett egy színházi tanfolyamot is Párizsban a Théâtre du Soleilben, a legendás Ariane Mnouchkine-nál. Ezután dolgozott tovább a televízióban, forgatókönyveket írt, de soha többé nem rendezhetett nagyjátékfilmet. 1997 áprilisában pályázat alapján elnyerte az MTV Szórakoztató Szerkesztőségének Talk-show rovatvezetői posztját, 2000 májusától ugyanitt főszerkesztőhelyettes, 2003-tól főmunkatárs lett. Ő volt a Filmjus alapítványának kuratóriumi elnöke is, de írt színházi és filmes témájú cikkeket, és tanított az ELTE mozgóképelmélet tanszékén is.

„Anyám karakteres habitusú vezéregyéniség volt, rendkívül élénk fantáziával, rengeteg alkotói energiával. Rosszul élte meg, hogy tettrekész rendezőként nem kap lehetőséget. Közben igazán szerette és támogatta a fiatalokat. Haláláig pályázott minden lehetőségre. Rendezőként volt még nagyjátékfilmterve, A változás kora címmel” – mesélt édesanyjáról Lányi Fruzsina. Sós Mária Fekete Ibolyával közösen írta az említett forgatókönyvet, amelynek történetében ismét három nő állt a középpontban. A film azt a kérdést boncolgatta volna a rendszerváltás környékén, hogy megéri-e magyar anyának lenni? Sajnos azonban a 46 milliós büdzséből csak 16 millió forint állt volna rendelkezésre, ha a többit is odaadja valaki (a szokásos ördögi kör!). Az egyik koprodukciós partner, a Magyar Televízió drámai főszerkesztőségének vezetője (akkor még volt ilyen) azt nyilatkozta, hogy abban az évben 41 tervezett tévéjátékra szeretne pénzt szerezni. Az érv pedig, hogy Sós Mária A változás kora című filmje végül miért nem valósulhatott meg, az volt, hogy a főszerkesztőség-vezető a filmet nem tartotta aktuálisnak, mert pesszimista kicsengésű.

Sós Mária és Lányi Fruzsina / Fotó forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma 

Ehhez képest Sós Mária egy beszélgetésben azt mondta, hogy a lánya meg optimistának tartja őt. Legalábbis ez derül ki a Magyar Hírlap kérdésére adott sebészi pontossággal önreflexív válaszából, 1993-ban. „Összeférhetetlen a természetem. Fiatalabb koromban nehezen tudtam beilleszkedni. Soha nem tudtam és nem is akartam kompromisszumot kötni. Szuperaktív vagyok. Érdekel minden, ami körülöttem és a társadalomban zajlik. Ezért is tartoztam például a Mozgókép Demokratikus Szakszervezet alapító tagjai, a Tévérendezői Kamara létrehozói és választmányi tagjai közé. Tizenöt és fél éves lányom egyébként butának tart az optimizmusom miatt. Szerinte okos ember csak pesszimista lehet. Én mindig hittem abban, hogy a dolgok, a világ megjavítható. E hit nélkül az életemnek nem lenne értelme.”

Sós Mária hatvankét évesen hunyt el, így búcsúzott tőle Molnár György rendező a Filmvilágban, barátai nevében: „Többünknek jó pajtása, másoknak „anyai" jó barátja, egy rendező, aki több mint négy évtizeden át volt jelen a mozgóképművészetben, de sosem volt igazán divatban - igen igazságtalanul. Persze nem egyedi sors az övé, a „nagy generációnál" pár esztendővel fiatalabbaknak, meg az akár negyedszázaddal ifjabbaknak sem jutott annyi figyelem, s főleg lehetőség, mint az előttük, s utánuk következőknek. Az „elveszett nemzedékek" tagjai, jó, ha egy-két játékfilmhez juthattak. „Élcsapat vagytok!" - írta meg osztálytársa - így indították őket a főiskolán, ahová még nehezebb volt bejutni, mint manapság. Nem lett ebből az élcsapat-dologból semmi... Sós Mari két játékfilmet készíthetett a nyolcvanas években (Boldogtalan kalap, Városbújócska) - díjak, elismerések övezték ezeket az alkotásokat. Mari nem csupán játékfilmben gondolkodott. Hitte - „ami nálunk nem oly természetes, de pár száz kilométerre, mondjuk északra, ám nyugatra mindenképpen, hogy a televíziózás is az egyetemes mozgóképkultúra része.”

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

A sorozat korábbi részei:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.

Címlapkép forrása: Lányi Fruzsina személyes archívuma