Februárban ott voltunk a 25. Premiers Plans fesztiválon a franciaországi Angersben, és beszélgettünk Thibaud Bracq-kal, aki egyike a fesztivál programjáért felelős csapatnak. Még ugyanabban a hónapban Hollandia felé vettük az irányt, és meg sem álltunk a Rotterdami Filmfesztiválig. A szélmalmok tövében magyar filmesekkel is találkoztunk. „Mindig örömteli magyar neveket látni a Tigris szekcióban: A csendesek Ricky Rijneke holland-magyar koprodukciója, amely a tulipán országában készült, ám magyar nyelvű filmjét takarja. Rijneke a film vetítését követően kifejtette a filmhu számára, hogy nagy elismerésben részesíti a magyar filmet (különösen, hogy a megerőszakolás és egyéb hasonló incidensek ábrázolásában szerinte nagyon jók vagyunk), és mennyire örült annak, hogy A csendesekben együtt dolgozhatott Tóth Orsival és Pohárnok Gergővel. Orsi pár nap erejéig kint volt Rotterdamban, jelenléte valószínűleg ugyanannyira jót tett a film bemutatójának, mint magának a filmnek is, úgyhogy a holland rendezőnő mondhatni, ebből a szempontból fején találta a szöget a magyar színésznő szerepeltetésével e nagyjátékfilmes debütjében.”
David Gordon Green - Prince Avalanche
Berlin előtt túlcsordultak az érzelmek, és összeszedtük, hogy mi mit vártunk a legjobban. A fesztiválon aztán láttunk német westernt és idősödő chilei szinglit, dundi tinédzsert, nimfomán bunkót, indonéz népirtót és a művészet mindent elsöprő erejét („Ritkán látni olyat, hogy egy művészeti folyamatnak ilyen kézzelfogható és azonnali hatása lenne az ábrázolt valóságra”), monoton útjelfestős bromance-ot, Rodin szeretőjét, a bosnyák Csak a szélt, antidepresszáns-drámát, az erdő közepén élő leszbikusokat, valamint kézikamerás horvát minimálrealizmust. Sőt, egy olyan alkotást is, ami egy születésnapi tortában elrejtett pendrive-on érkezett meg Cannes-ba. „Dieter Kosslick fesztiváligazgató külön megkérte Irán kormányát, hogy engedélyezzék Panahi fesztivállátogatását, de sajnos csak kartonpapír formájában jelent meg néhány szelíd tüntető kíséretében. „Itt kellene legyek” olvasható az életnagyságú bábun.” És még jóslatokba is bocsátkoztunk. „Az az érzésem, hogy idén a színészi alakítások fogják a legnagyobb elégtételt szolgáltatni, a fent említett horvát Diklic és Joseph-Gordon Lewitt (ha nem mellékszekciókban futnának filmjeik) a férfi, a versenyben látható chilei Gloria címszereplője (Paulina García alakításában) a női díjra lehetne esélyes.” Utóbbiban igazunk is lett.
Shane Carruth - Feltörő színek
Áprilisban kihajóztunk a nyílt filmtengerre, de jégheggyel szerencsére nem találkoztunk. A Titanicon elkábultunk Shane Carruth nem szokványos love-sztorijától, a Feltörő színektől. „Az alternativitás, a cselekedet, mind-mind enigmák útján bomlik ki a film képeiben, sokszor csak fraktánsokba (matematikailag leírható ismétlődő formákba) elrejtve.” Világos, ugye? Láttunk abszurd orosz horror-mockumentary, és díjesővel honorált orosz moráldrámát. Előbbiről ez volt a véleményünk: „A Shopping Tour abszurd ötlete ellenére is csak közepes marad: a rázkódó kamera, az alig látott akciók egy kissé idegesítővé teszik a filmet.” Utóbbiról meg ez: „A Ködben több mint két órát hömpölygő kínzóan lassú folyású (72 snittes) művész mozi. Drámaisága és képei is a súlyos filmidőnek vannak alávetve.” David Ondříček Árnyékban című rendőrnoirjába is bele tudtunk kötni. „Túl mély gondolkodásra nem ingerel, és inkább belesimul egy műfaji korpuszba, mint a közép-kelet európai múltat feldolgozó történelmi filmek sorába. Jó alap, de kevés egyediség.” Az Ill Manors című brit gengszterfilm elé még egy kerekasztal-beszélgetést is kaptunk, Závada Péter és Tyson részvételével, majd maradtunk a zenénél, és a csodás Adam Greent, valamint Sheffield hangjait kukkoltuk.
Esküdt ellenségünk, James Franco, a rendező
Májusban a francia riviéra felé vettük az irányt, de nem mindig ájultunk el attól, amit láttunk. Az első napokban lehúztuk a Coppola lányt, Ozon-t és Farhadi-t, de istenítettük a kínai mestert, Jia Zhangkét. A pünkösdi hétvégé végre kisütött a nap, mi pedig imádtuk az új Coen-filmet, Paolo Sorrentino filmje A nagy szépség pedig „igazából elmesélhetetlen, csak átélni lehet, de a moziorgazmus után keserű maradt a szánk íze.” Láttunk politikus holland mozit, és jártunk a palesztin mennyországban, hogy végül rátapintsunk az egyik legcsillogóbb hollywoodi szépfiú leggyengébb pontjára. „A színészként időnként elképesztő dolgokra képes James Franco azt hiszi magáról, hogy jó filmrendező is, és a berlini és a cannes-i válogatók rendszeresen meg is erősítik ebben a hitében azzal, hogy meghívják. Idei filmje, melynek címét le sem írjuk, egy a maga tehetségében elbizakodottan hívő, művészieskedően pretenciózus, de valódi gondolatra képtelen, végtelenül tehetségtelen rendezőt leplez le.” Bocs, James! Ryan Gosling új főszerepétől szintén nem estünk ki a székünkből izgalmunkban, Nebraskában pedig kicsit unatkoztunk. A legjobb film 4 óra 10 percig tartott minket moziban, és bár nem Michael Douglas és Matt Damon játszott benne, bennük is pozitívan csalódtunk. „Remekül megrendezett, szép, élvezhető és kellemes film az Adele élete – csak „sajnos negatív értelemben”. Végül nem lett igazunk, mert a májusi eső a tinilányok románcának ért aranyat. Legalább is pálmát.
Glaser Katalin -Három nagymamám volt
Júniusban a Kecskeméti Animációs Fesztiválra látogattunk. „A KAFF kétségkívül Magyarország egyik leghangulatosabb filmfesztiváljának nevezhette magát, amely nem csupán a remek nyári időpontnak, Kecskemét kávézókkal és parkokkal teli nyüzsgő belvárosának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a vetítések mellett számtalan más, animációhoz köthető programot is ajánlott a vetítőtermektől pár lépésre lévő helyszíneken.” És akkor ide jön a DE. Az újságíró sem tud egyszerre két helyen lenni. Szeptemberben néhány napig BuShojártunk, és megállapítottuk, hogy „A rövidfilmben az a jó, hogy túlzásba lehet vinni.” Pedig nagyon igyekeztünk.
Szeptemberben a miskolci Cinefest következett, de utazás előtt még összegyűjtöttük, hogy mit nem szabad kihagyni az idei merítésből. Az artmozisok megkongatták a vészharangot, a fesztiválról pedig Bíró Tibor fesztiváligazgató, Csákvári Géza filmkritikus, és Báron György filmkritikus mesélt nekünk. Az ötödik alkalommal megrendezett CineClassics-on Alexandre Traunerre, azaz Trauner Sándorra, a 20 éve elhunyt világhírű, Oscar-díjas díszlettervezőre emlékeztek, aki „szerette, ha asszisztensének építészeti végzettsége van, hiszen a díszletek statikájának pontos megalkotáshoz szükség van mérnöki tudásra.” A DunaDOCK csapata idén első alkalommal szervezte a fesztivál dokumentumfilmes programját, és kiderült, hogy a szóbanforgó műfaj nagyon szexi. Végül visszatekintettünk a történtekre a zsűri és a szervezők szemével.
Harry Freeland - A nap árnyékában
A verzió, B verzió, tervezni jó, perverzió, énekelte Geszti Péter valamikor a kilencvenes évek végén. Perverzió helyett inkább a novemberi filmes Verziót választottuk, bár ott is láttunk sok meghökkentő, sokkoló vagy épp elgondolkodtató dolgot. Például filmeket az Alzheimer-kórról, a migrációról, a függőségekről és a szexmunkáról. A második nap sem tartogatott hollywoodi cukormázat. „Ígérem, nem fogok tovább rágódni azon a média-közeli aggályon, mely szerint ezt a fesztivált rétegigény hozta volna létre. Egyszerűen csak a hónom alá csapnám és magammal vinném a négy mozi helyszín valamelyikére az aggályoskodót, annak dacára, vagy épp azért, mert a fesztivál második estéjén totál magamba zuhanva léptem ki a Toldi Moziból (ma már másik helyszínt választok, ezt is ígérem) a libanoni területen lévő Ain el Helweh-i palesztin menekülttábor három generációjának történetét bemutató film után.” A harmadik napon „elmentek az angolok, maradtak a tehenek, ahogy egy, a helyi jellegzetességeket megéneklő kanpuri bárd dalolja.” Coming out az NDK-ban, és a legszívfacsaróbb filmek egyike, amit tudósítónk valaha látott. A jávai forró vizes kráter kén-kitermelőinek hátborzongató életéről szól, és ott játszódik, Ahol a menny a poklot éri. A negyedik nap afrikai albínókat és füstölt lazacot hozott, az ötödik napon pedig következett Az ölés aktusa. „Volt, aki azt mondta, hogy a filmet nézve az emberiségbe vetett hit utolsó morzsáját is elvesztette. Én viszont arról tudok beszámolni, hogyan alakult át bennem a kielégületlen bosszúvágy keltette tehetetlenség érzése valami mássá, látva a hajdani gyilkos meghasonlásának folyamatát, földi pokoljárását, a szerepcsere folytán megélve áldozatai rettegését, kiszolgáltatottságát. Meglehet, a film rendezője rátalált egy jól működő, a mindenkori áldozatok hozzátartozóit, tágabb értelemben, a mindannyiunkat gyógyító traumakezelő eljárásra.” Az idei nyertes az angol Harry Freeland lett, A nap árnyékában című, „fehér szellemekről” szóló filmjével. Kuruzslók és szerencsehozó albínótestrészek Tanzániából. A Verzión látottak megemésztése eltart egy darabig, folyt. köv. jövőre.
